Kellesz nekem, mint kóbor kutyának a menedék

A pszichológusnál

Pénteken egykedvűen ácsorogtam a folyosón, miután túl korán értem be a suliba. Egyedül annak örültem, hogy ez egy olyan hét utolsó napja, mikor nem kell megmérkőzni senkivel idióta sport játékokban. Sivert tartott nekem kiselőadást valami NatGeon látott tudományos fantasztikus szerkezetről, amit a Nasa fejlesztett, de nagyjából annyira érdekelt a dolog, mint amennyire értettem hozzá.

Hála a magasságosnak hamar érkezett a felmentő sereg; Viljar széles mosollyal az arcán közeledett, a végén már futva, majd teljes erőből nekem vágódott, hogy szorosan átöleljen, magasba emeljen, úgy forogjon velem. Nagyon boldognak tűnt, de ettől a mozdulattól bukfencet vetett a gyomrom, a mellkasomból kipréselt minden csepp levegőt.

– Na, minek örülünk? – érdeklődtem, miután elengedett.

– A következő idényben már Kvam edzőhöz fogok járni, az öreg beajánlott – az arcára tapasztotta a tenyerét, végighúzta rajta. – El se hiszem! – Viljar csuklóból meglengette a kezét, hosszú ujjait rebegtetve, amit inkább elkaptam, hogy ne csinálja az egész suli előtt. – Tegnap edzés után mondta.

– Ez nagyszerű, gratulálok! – A lelkesedése átragadt rám, de sikerült egy leheletnyi sértettséget csempészni a hangomba. – Írhattál volna, hogy mik történtek.

– De ezt jobb személyesen. És ez nem minden – halkabban folytatta, a búzavirágkék szemében apró fénypontok jártak táncot. – Tegnap elmentem megünnepelni a szokásos helyemre, tudod, meséltem már. És összejöttem egy iszonyú helyes cukikával.

– Akkor ő nem az, akiről már meséltél, hogy bejön?

– Nem – ingatta a fejét Viljar, majd még szélesebben elmosolyodott. – Sokkal jobb! Amilyen szarul indult a hét, nem gondoltam volna, hogy ilyenek fognak történni – látszott rajta, hogy alig akarja elhinni.

Kimondhatatlanul örültem a boldogságának. Átöleltem, úgy forogtunk, mintha táncolnánk, mikor hirtelen elengedett, és egészen megfeszült. Csodálkozva lestem rá, aztán arra pillantottam, amerre ő nézett. Sander közeledett felénk komoran, elég morcosnak tűnt. Már értettem Viljar reakcióját.

A barna hajú fiú, aki ma reggel is csupán az ötujjas fésűvel találkozott, megállt előttünk.

– Gratulálok az előrejutásodhoz! – Sander a kezét nyújtotta.

Viljar elhűlten állt, kérdőn rám pillantott, mintha megerősítésre várna, majd lassan elfogadta a kézfogást. Elmosolyodtam, mert annyira megnyugtató volt ezt látni.

– Kösz – szólt Viljar kissé bizonytalanul.

– Sok sikert! Most már a célegyenesben leszel – bólintott Sander.

Viljar büszkén húzta ki magát, ezért jól hátba veregettem, széles vigyorral az arcomon. Melegség öntötte el a mellkasom, mely büszkeségtől dagadt mindkét fiú miatt.

– Mikor kezdünk holnap? – tette fel nekem a kérdést Sander.

Reméltem, hogy elfelejti...

– Tényleg nem muszáj jönnöd – könyörögve próbáltam meggyőzni arról, ez miért rossz ötlet. – Rendkívül unalmas és...

– Semmi sem unalmas, ha a közeledben lehetek – reagálta le teljes természetességgel a mondandómat.

Nagyot sóhajtottam. – Hétkor, legkésőbb nyolcra már ott szoktam lenni.

– Basszus, az jó korán van – húzta el a száját.

– Tényleg nem muszáj jönnöd. Pihenj inkább! – reméltem, hogy ezzel sikerült lebeszélnem, bár ha tudtam volna, hogy nem az a korán kelő típus, hat órát mondok.