Kellesz nekem, mint kóbor kutyának a menedék

Az utolsó emlék

Nagyon nehezen viseltem a bizonytalanságot, így este küldtem Sandernek egy üzenetet, melyben csak annyit kérdeztem, hogy érzi magát. Nem ez volt a legütősebb megnyilvánulásom, de szükségét éreztem, hogy lépjek. Egész testemben remegtem, annyira aggódtam, és alig aludtam, mert nem válaszolt. Sőt, nem is látta, amit írtam neki. A plafont bámulva vártam, hogy reggel legyen, hogy suliba mehessek és beszélhessek vele.

Szerda lévén az első óráját nem tudtam, hogy hol lenne, viszont a második angol lévén elkerülhetetlen volt, hogy találkozzunk. De ő nem jött be. Az osztálytársainál érdeklődtem, akik csak annyit mondtak, hogy hiányzik, biztosan beteg.

Felemésztett ez az egész helyzet. Tudni akartam, mi van vele, hol van. A mellkasom egyre vészesebben szorított, mélyeket lélegeztem, hogy enyhítsek ezen, és a gyomrom is vacakolt. Émelyegtem az idegtől. Jobb híján megint a mobilomat figyeltem, ahol végre várt egy üzenet tőle:

Szerinted? Rohadtul pocsékul.

Nagy kő esett le a szívemről, hogy reagált valamit. Gyorsan rákérdeztem, hol van, miért hiányzik suliból. Szerettem volna minél hamarabb tisztázni vele a helyzetet.

Hol lennék? Itthon. Beteg vagyok – érkezett Sander válasza.

Az aggodalom újult erővel tért vissza, mert előző nap még nem tűnt úgy, hogy bármi baja volna. Sőt! Óra kezdete előtt bepötyögtem, hogy jobbulást kívánok, és egy sor szívecskés puszit küldő szmájlit biggyesztettem hozzá. Reméltem, hogy ettől kicsit jobb hangulata lesz.

Viljar hamar kiszúrta rajtam, hogy valami nincs rendben, de csupán a negyedik szünetben kezdett faggatózni, tornaóra előtt. Hamar átöltöztem, így elsőként várakoztam, hogy beengedjenek a terembe, és Viljar volt a második, aki elkészült. Nem bántam, mert jól esett kibeszélni magamból a történteket, még mindig zavaros volt számomra az indok Theo részéről. Nem tudtuk kellő alapossággal kivesézni a dolgokat, ezért abban maradtunk, hogy Viljar délután átugrik hozzánk, hogy nyugodt körülmények között átrágjuk magunkat azon, amit tudtunk.

***

Viljarral az ágyamon feküdtünk, a vállunk összeért, a lábunkat feltettük a falra. Egészen megszerettem ezt az általa javasolt pozíciót, mert ellazított. Bár azt nem állíthatnám, hogy a gondolkodás könnyebben ment.

– Hű, az anyja, a végén még megsajnálom – sóhajtotta Viljar, mikor befejeztem a történetet azzal, hogy Lars kivágta Theot a csapatból. – De az a Theo gyerek tényleg csak azért szállt rá, mert nem jól reagált első alkalommal valami hülyeségére? Ez kicsit abszurd.

– Nem igazán tudom... De jobban aggódom amiatt, hogy Sander megharagudott rám. Erre most lebetegedett. – Újra kezembe vettem a telefonom, de nem történt változás.

– Lehet, nem is beteg? Csak lóg a suliból, és nem akarja, hogy piszkáld.

– Akkor is meg kellene ezt beszélnünk, nem?

– Szerintem ő most kellően padlón van. Átverték, mint szart a palánkon, és még ez is enyhe kifejezés ide. Bár, ha a helyébe képzelném magam... – Viljar ábrándozva bámulta a falat, majd hasra vetődött mellettem, mire majdnem leestem. – Á, nem megy, túl sok minden van itt.

Lars különösebben nem zavartatta magát, bejött a szobámba, levágódott az íróasztalom mellett álló székembe, majd kényelmesen forgatni kezdte magát.

– Még szerencse, hogy hallottad őket – mondta a bratyónak Viljar –, mert ha Nina kisírt szemmel mesélte volna, hogy smacizott a gebe tyúkkal, nagyon megagyalom.

Lars szemöldöke a homlokára szaladt, hitetlenkedve nézett végig a barátomon, miközben nekem eszembe jutott, mikor az izmait akarta mutogatni, sikertelenül, így egyszerre tört ki belőlünk a röhögés. Viljar morcosan ciccentett.