Eljött a péntek, aminek örültem, két okból; az utolsó nap a héten, és nem lesz tanítás. Azonban az a kifejezés, mely ott lebegett a fejem felett, hogy sportnap, elsöpört minden vidámságot belőlem. Gyűlöltem az ilyen napokat, béna voltam mindenféle sportban, legyen szó egyéni, vagy csapatjátékról. Itt meg egész suli előtt kellett megmérkőzni. A hideg futkosott a hátamon, ahogy a sötétkék rövidnadrágban, fehér pólóban besétáltam a suliba. Felvettem egy pulcsit, mert nem terveztem sokat rohangálni. Sőt! Talán megbújok annak a kis épületnek az oldalánál, amit tegnap felfedeztem.
A tegnapi esőre csak a szétázott föld emlékeztetett. A focipálya, valamint a járda már teljesen megszáradt. Az udvaron nagy volt a nyüzsgés, alig találtam meg a saját osztályomat a nagy tömegben. Reszkettem, mint a nyárfalevél. Viljar mellé osontam, aki vidáman dumált a fiúkkal, közben nyújtó gyakorlatokat végzett a többiekkel együtt.
– Hali! De lelkesek vagytok – néztem körbe a társaságon.
– Korsmo tanárnő parancsolt ránk – morogta Zack álmosan. – Mindenkinek legalább egy versenyszámban indulnia kell.
Ennyit a nagy tervemről...
Kifutott a szín az arcomból, a szám egy röpke ideig tátva maradt, mire felröhögtek.
– Sok csámpás van, nem fogsz kilógni a sorból – szólt bele Isak, az ég felé nyújtózkodva.
– Tegnap is itt futkároztál – bökött vállon Viljar, mire kerek szemmel fordultam felé. – Láttam edzés közben, arrafelé – mutatott a fás terület irányába.
Ha csak arrafelé látott, Sander hogyan talált meg hátul?
– Egy kutyát próbáltam befogni, mert ide menekült a vihar elől – durcásan keresztbe fontam a karom a mellkasom előtt. Sejtettem, hogy idiótának fogok tűnni, de nem gondoltam, hogy pont Viljar fog ezzel előhozakodni.
– Tényleg? – állt meg a mozdulatban, és megragadta a vállam. – Sikerült? Időben elkaptad? – érdeklődött eltúlzott komolysággal.
– Ja – rántottam meg a vállam, mintha semmiség lett volna. A többiről meg nem kellett tudnia, de ennek a felidézése már épp elég volt ahhoz, hogy a gyomrom izgatott görcsbe ránduljon össze.
– Te profi állatmentő! – húzott magához Viljar széles mosollyal, hogy jól megszorongasson. – Te mire mész?
– Semmire – horkantottam, mikor elengedett végre.
A fiúk felnevettek, hitetlenkedve néztek rám. Nem csoda, hiszen, aki ismerte a testnevelés tanárnőt, pontosan tudta, hogy rosszabb, mint egy katona. De bosszantott, hogy kiröhögtek.
– Majd felbukkanok valahol, mintha indulnék, aztán szépen elszompolygok – az utolsó szót pöszén ejtettem ki, mint Gyűrűk urában Gollam, amivel pár embert kacagásra bírtam. Lábujjhegyre álltam, de ahogy kibukkant a fejem egy picit a tömegből, láttam, hogy Sander észrevett, majd elindult felém, így éles bemutatót csináltam, és elsomfordáltam.
A srácok ezen megint jót hahotáztak, közben rajtam viccelődtek. Viljar kérdőn pislogott rám, magasra húzott szemöldökkel, de csak megráztam a fejem, ahogy leszegtem, hogy a fal mellé érve beosonjak az épületbe.
Úgy tűnt a tegnapi elgyengülésem után inamba szállt a bátorságom, pontosabban a maradék is elveszett a süllyesztőben, így megint struccpolitikát folytattam; a fejemet a homokba dugva kerültem azt a beszélgetést, ami mára volt beígérve. Szánalmas voltam, nincs mit tenni. Így is attól tartottam, menten infarktust kapok, olyan heves ütemre váltott a szívem hirtelen. Bár sejtettem, hogy nem úszom meg, Sander túl kitartó tudott lenni, így csupán plusz időt teremtettem magamnak, hogy összeszedjem a lélekjelenlétemet.
ESTÁS LEYENDO
Kellesz nekem, mint kóbor kutyának a menedék
RomanceLétezhet olyan, hogy valakit elfejtünk, de úgy, hogy akkor sem ismerjük fel, mikor évek múltán újra találkozunk? Az utolsó évemet kezdtem meg szakközépben, mikor belebotlottam egy srácba, aki csupán ismerősnek hatott. Felbolygatta az egyébként sem e...
