Kellesz nekem, mint kóbor kutyának a menedék

Örök barátok

A hétvége mindkét napját a menhelyen töltöttem a kutyák legnagyobb örömére. Együtt futkároztam velük, rengeteget játszottunk, a többségüket szétdögönyöztem, így Trixie is kiemelt figyelmet kapott. Egészen ellazultam a társaságukban, csupán az üresség maradt bennem, mintha kiszakították volna a szívemet, és annak hűlt helyét érezném ott.

Hétfőn időben mentem be, még a többség megérkezése előtt. Bemasíroztam egy nyitott terembe, hogy ne a többiekkel együtt kelljen várakoznom, mert ha Viljarral szemben találom magam, tuti összeomlok. Milliószor átgondoltam, hogyan kellene reagálnom, mégis a lelkemben tomboló vihar nem hagyott nyugodni. Rettenetesen feszült voltam, remegtem. Betegséget akartam szimulálni, de anyukám tuti rájött volna, így nem kockáztattam.

Szomorúan bámultam kifelé az ablakon, ahonnan pont az oldalsó kapura láttam rá. Egy kisebb csoportosulás állt ott, középen Sanderrel, aki vagány, fekete műbőr dzsekit viselt. Egy copfos csaj lépett hozzá, feszes, bordó ruciban és leggingsben. Modell alkattal áldotta meg az ég, sehol egy apró felesleg. Sander nyakába csimpaszkodott, a fülébe suttogott valamit, majd megfordult, úgy dörgölőzött neki, egész testében hozzá simult.

Szemérmetlen ribanc.

El akartam fordítani a tekintetem, de nem ment. Sander csak tűrte, arca meg se rezzent, el se pirult, hozzá se ért a lányhoz, aki csípőjét ringatta előtte. Csupán rámosolygott, mikor már indult befelé. Nem csókolta meg, mikor elváltak, ami őszintén megnyugtatott. A fiú viselkedése alapján olybá tűnt, nincsenek együtt. Jól láthatóan nem én voltam az egyetlen szerencsétlen, aki ennyire próbált közel kerülni egy sráchoz. Egyedül a taktikánk volt más.

Keserű sóhaj tört fel belőlem, ahogy néztem az egyre sűrűsödő tömeget.

Akkor mentem ki a teremből, mikor már túl sokan voltak bent, így kénytelen voltam csatlakozni a saját osztályomhoz. Egyenesen barátnőimhez battyogtam, zsebre dugott kézzel, leszegett fejjel, majd közéjük préseltem magam. Mindketten érdeklődve pislogtak rám, mire szomorúan sóhajtottam.

– Mi van, meghalt a kedvenc kutyád a menhelyen? – kérdezte Ronja, egyre aggodalmasabb pillantást vetve felém.

– Nem jól sült el... – Tiril inkább elhallgatott, ahogy az arcom fürkészte. Közelebb húzódott hozzám, szorosan átölelt.

– Komolyan? – hajolt az arcom elé Ronja.

– Nem kellek neki – suttogtam elhaló hangon, ami végül is igaz volt, a részleteket nem kellett tudniuk. Ahogy kimondtam újult erővel tört rám a sírhatnék. Szorosan lehunytam a szemem, ajkamba haraptam, hogy elfojtsak minden látható jelet.

A másik oldalról Ronja ölelt, ami nagyon jól esett. Így ültünk, míg a tanár meg nem érkezett.

Rasmussen tanár úr kivételesen lelkesnek tűnt, biztos azért, mert hétfő volt. Még mindig a past perfect continoust ecsetelte, vagy inkább gyakoroltatni próbálta, de általában saját magának kellett megválaszolnia a kérdéseit, olyan aktívan közreműködött mindenki. A többség félálomban vergődött, kezével támasztotta a fejét, hogy ne az asztalon feküdjön el. Én meg egyszerűen csak padlón voltam.

Hátulról megbökték a vállam, ezért morcosan a mögöttem ülőre néztem, aki egy papírdarabot nyújtott felém. Elvettem, visszafordultam előre, úgy bontottam szét a cetlit.

Van kedved suli után meginni velem valamit?

Annyira kacifántos betűkkel írták, hogy alig tudtam kivenni a szavakat. Első gondolatom az volt, hogy a mögöttem ülő srác megbolondult. Aztán eltöprengtem, hogy ki is ő? Az egyik kocka, aki egész nap a gépet nyomogatja, valami idióta játékkal szüttyögve. Pont az a fajta, aki a számítógépét venné feleségül, ha megtehetné.