Kellesz nekem, mint kóbor kutyának a menedék

A sportnap (2/2)

Keserűség árasztotta el a mellkasom. A vallomás iránti vágyakozásom egy pillanat alatt elillant, és fájdalom költözött a helyébe.

– Most befogod a pofád, és eltűnsz a picsába – mondta lassan Sander, miközben a kötéllel babrált a bokánknál.

– Vagy mi lesz? – vagánykodott Chris. – Nyugi, nekem zacskóval a fejeden se kellenél – intett felém, de nem tágított.

Könnyek szúrták a szememet. Összeszorítottam az orrnyergemet. Látni sem bírtam az idióta fejét. Éreztem, hogy Sander egyre feszültebbé vált, kezét ökölbe szorította, de olyan szinten, hogy az ujjai elfehéredtek. Az orrcimpája megremegett, ahogy dühösen vette a levegőt. Láttam már ilyennek egyszer...

A focitáborban hangos szóváltás zajlott az öltözők előtt. A fiúk egy körben álltak, melynek a közepén a kisherceg és a vadbarom néztek egymással farkasszemet. Nem hallottam miről beszéltek, mert erősen süvített a szél, a fülembe fütyült. Hadakoznom kellett az időjárási elemekkel, hogy oda tudjak menni hozzájuk. A pólóm alját vadul cibálta, a hajam állandóan az arcomban kötött ki.

– Lépj ki a csapatból?! – üvöltötte valaki a körből. – Mindenkinek jobb lenne úgy.

– Nincs helyed köztünk!

Emlékszem, nagyon aggódtam, belesajdult a mellkasom, hogy mi folyhat ott, ezért átverekedtem magam a sorfalon, hogy a barátom mellé álljak, hogy kiállhassak érte.

A kisherceg karjában az összes izom megfeszült, az ujjai elfehéredtek, ahogyan ökölbe szorította az kezét. A szeméből düh és fájdalom sugárzott.

– Hagyjátok békén! – kiáltottam, ahogy mellé léptem. Megragadtam a karját, hogy érezze, vele vagyok.

– Na, mi van? A barátnődnek kell megvédenie, seggdugó? – kérdezte a vadbarom. Gúnyosan elvigyorodott.

A fiú rám pillantott, könny csillant a szemében, aztán futásnak eredt, áttörve a tömegen.

– Nem lehetsz ekkora bunkó! – mordultam rá a zselés hajú srácra. Már az én kezem is ökölbe szorult. Nagyon szívesen megütöttem volna, annyira irritált az önelégült képe.

– Mi folyik itt? – az edző anyámmal együtt sétált felénk, mögöttük Larsszal. Örültem, hogy legalább a bátyám nem vett részt ebben.

A kör hirtelen feloszlott. Kétségbeesetten kerestem a tekintettemmel, hogy hova mehetett a barátom. Az egyetlen személy, akit annak tekintettem ebből a társaságból. Anyám szemében felismerés csillant, ahogy rám pillantott, és egyre aggódóbban forgolódott.

Eszembe jutott egy hely, ahol sokszor bújócskáztunk a szünetekben, így elrohantam az épület mellett. A fák és bokrok közé beérve kevésbé volt erős a szél, de így is összeborzolta a hajamat.

Az egyik összefüggő bokorsor tövében ücsörgött a kisherceg. Szeméből egy könnycsepp gördült le, de ahogy észrevett, letörölte és elfordult.

Nem tudtam mit mondhatnék, hiszen azt sem tudtam mit vágtak a fejéhez. Nagyon bántott, hogy így szekálták, nem ez volt az első eset. Fájdalom hasított a mellkasomba, szinte meghasadt a szívem, hogy így láttam, teljesen magába zuhanva, meggyötörten.

Letérdeltem mellé, hátulról átöleltem, a fejemet a vállára hajtottam abban a reményben, hogy ebből is érezni fogja, hogy én vele vagyok.

Eleinte dermedten tűrte, aztán szép lassan megenyhült, és megfogta a karom. Felemeltem a fejem, mire odafordította az övét. Abban a gyönyörű, szürkéskék szemében még csillogott pár könnycsepp, de már elmosolyodott. Az arcom az arcához nyomtam, még szorosabbra fontam körülötte a karom.