Kellesz nekem, mint kóbor kutyának a menedék

A kis herceg - az utolsó felvonás

A sebem még húzódott, ahogy gyógyult, de a mosakodáson kívül más fennakadásom nem volt miatta. Nem fetrengtem egész nap, mert nem akartam annyira eltunyulni, bár több időm jutott az olvasásra. Otthon jártam-keltem, kedden már a könnyebb dolgokat megcsináltam, amíg anya dolgozott, hogy segítségére legyek, ha már így alakult. Jót tett a rámolás, mert egyébként Sander éjjeli hívása járt a fejemben, illetve a drog, és az antidepresszáns közötti összefüggéseket kutattam.

Talán a leszokás miatt kellett az antidepresszáns? Meg saját maga miatt is.

Elszontyolodtam a gondolatra, hogy sokkal nagyobb baja lehet, mint elsőre tűnt. Viszont, ha újra belelendül, segítségre lesz szüksége. Így bármennyire undorodtam az ilyen dolgoktól, úgy véltem, mellette kell állnom, hogy túllendüljön ezen. Túlzottan beleszerettem, és nem akartam emiatt elveszíteni.

Ugyanakkor nem tudtam megfelejtkezni arról, hogy egy buliból hívott, ahol Lisa is megjelent. Igaz, nem kellett az a picsa hozzá, lehettek ott más lányok, akik készségesen állhattak a rendelkezésére. Ez nyomasztott a leginkább. Hiszen, ha más nem lenne a képben, talán már keresett volna. Felőrölt a bizonytalanság, hogy nem tudtam semmit, hogy nem láttam nap, mint nap. Nyomulni nem akartam, ezért inkább nem írtam rá, hogy számon kérjem, amikor meg ő jelentkezett Messengeren, az kimerült az általános, rideg érdeklődés szintjén.

***

Szerda délután, pihenés gyanánt, az ágyon elterülve olvastam A kis herceget. Ritkán haladtam vele azóta, hogy Sanderrel a lelátón dumáltunk, amikor még nem rémlett, hogy ki ő. Kellemes borzongás futott át rajtam, ugyanakkor egyre feszültebbé váltam, mert nem jött el hozzám napok óta. Elszomorított a gondolat, hogy talán a buliban felszedett valakit, ezért már nem vagyok számára fontos. Nagyon hiányzott.

Halk kopogtatás után anya kitárta a félig nyitott ajtóm, majd széles vigyorral az arcán bekukucskált.

– Látogatód van, kincsem – mondta, miközben szétnézett a szobában.

A gyomrom tájékán izgatott bizsergés lett úrrá. Felültem, közben becsúsztattam egy szivárványszínű, horgolt könyvjelzőt, hogy tudjam hol tartottam, és a könyvet az éjjeliszekrényre fektettem. Óvatos mozdulatokkal kászálódtam le az ágyról, de még le sem ért a lábam, meghallottam a világ legcsodásabb bariton hangját.

– Szia, hercegnőm! Miattam ne kelj fel – lépett hozzám Sander, majd lehajolt, hogy megcsókoljon.

Az illata bódítón körbeölelt, de mindez egy pillanatig tartott. Nagyon tartózkodó volt. Épp, hogy ajka érintette az enyémet, már el is húzódott, majd megállt nem messze tőlem. Az izgatottságom egy szempillantás alatt aggodalomba fordult át, mert a srác szeme olyan karikás volt, mintha már egy hete nem aludt volna. Az arca fakónak hatott. Amikor beszéltünk, még nem látszott ennyire megviseltnek.

Anyukám közben magunkra hagyott minket, de azért az ajtót résnyire nyitva hagyta.

– De szarul nézel ki – csúszott ki a számon az őszinte döbbenetem.

– Kösz – nevetett zavartan, és a hajába túrt.

Baj van.

A félelem összeszorította a gyomrom, apróra zsugorítva azt.

– Bocsi csak... Hétfő éjjel óta nem ért véget a buli? – Viccnek szántam a dolgot, ezért ártatlanul rámosolyogtam.

Sander összeszűkült szemmel vizslatott. Hirtelen megrázta a fejét, majd leült mellém az ágyra. A meleg tenyere a kézfejemre simult, amitől libabőrös lettem, mégis nyugtalanított, ahogy rám nézett.