A tollasbál

87 9 38
                                    

Szerdán Tiril már nem vetett rám olyan gyilkos pillantásokat. A többiek előtt mégsem volt merszem megszólítani, pedig egyre jobban feszített belülről, hogy beszéljek vele. Úgy véltem, ha azon túljutok, kicsit enyhül a nyomás, amit a mellkasomban éreztem napok óta.

Otthon sem mertem elmondani, hogy alakultak a dolgok, mert bármennyire szerettem és megbíztam anyámban, sejtettem, hogy olyan választ kapnék tőle, hogy én megmondtam. Ezért hallgattam. Úgy tettem, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

Angol óra előtt a mosdóban a kezemet mostam, mikor Tiril is végzett, és egy távolabbi csapnál ő is hasonlóan járt el. A tükörben találkozott a tekintetünk, de gyorsan elkapta az övét. Végre kettesben voltunk a rikítóan fehér csempével burkolt falak között. Útját álltam, hogy ne tudjon kimenni. Nem volt egy okos lépés, de így biztosan végighallgat.

– Tiril, nem tudom pontosan miért haragszol rám, de hidd el, csak jót akartam neked – kezdtem a védőbeszédembe, kissé remegő hangon. – A legjobb barátnőm vagy, nem akarok rosszban lenni veled – pillantottam rá könyörgőn, ami olyannyira jól sikerült, hogy könnybe lábadt a szemem.

– Jaj, ne játszd meg magad – mordult fel, karba tette kezét mellkasa előtt. – Nagyon jól tudtad, hogy bejössz Sandernek, mégis azt mondtad neki, engem hívjon el...

– Igen, mert neked tetszik, én meg örültem volna, ha végre leszáll rólam! – vágtam a szavába, bár a torkomban növekvő gombóc miatt egyre nehezebben ejtettem ki a szavakat.

– De, hogy gondoltad ezt?! – fakadt ki, dühösen hadonászott a kezével. – Komolyan ilyen hülye vagy?!

Kétségbeesetten vontam össze a szemöldökömet, mert nagyon fájt, hogy így beszélt velem. Rosszul esett, hogy miközben őszinte voltam hozzá, ő csak nekem támadt. Válaszra nyitottam a szám, de folytatta:

– Neked rajzolt szívet a füzetedbe! Téged hívott randizni többször is! Szerelmet vallott neked azon a bulin, te hülye picsa, de te nem emlékszel! – egyre indulatosabban fröcsögte a szavakat, miközben közelebb lépett hozzám, hogy a képembe másszon. – Vagy mégis, csak játszod az eszed? És te állsz neki itt jó pofizni?!

Kicsordult a könnyem, mert sosem láttam még így kikelni magából a barátnőmet, már ha még annak nevezhettem. Mélyen szívtam be a levegőt, hogy hangomra találjak, de kezdtem úgy érezni magam, mintha átment volna rajtam egy úthenger.

– Egy képmutató liba vagy – Tiril szeme is csillogott a könnyektől, halkabban beszélt. – Úgyhogy ne játszd meg nekem magad, hogy mennyire szeretnél békülni, mert nem hiszek neked. Nem elég nekem apámékat elviselni, még te is hátba szúrtál – ezzel kikerült, majd kiment a folyosóra.

Leforrázottan álltam egymagam, majd futásnak eredtem. Takarni próbáltam a kivörösödött szememet, ezért nem figyeltem az előttem állókra. Keményen ütközött a vállam egy-két embernek, akik szitkozódva küldtek el melegebb éghajlatra, de nem érdekelt. Már majdnem a lépcsőnél jártam, mikor valaki átkarolt, és magához húzott.

– Mi a baj, Nina? – kérdezte Sander aggódva. Barna haja jobb szeme elé lógott, ahogy előre hajtott fejjel próbált a szemembe nézni.

– Te! – vágtam rá, miközben visszafojtottam a sírást, és minden erőmmel próbáltam lefejteni a kezét a karomról. – Te vagy a bajom!

Sander szemöldöke magasra szaladt, csak pislogott, de nem akart elereszteni. – Beszéljük meg – mondta halkan.

– Hagyj békén! – üvöltöttem rá. Éreztem, hogy többen minket figyelnek. Végtelenül szánalmas lehettem, mert arcomon patakokban folytak a könnyeim, nem tudtam visszatartani őket.

Kellesz nekem, mint kóbor kutyának a menedékDonde viven las historias. Descúbrelo ahora