Kellesz nekem, mint kóbor kutyának a menedék

A kóbor kutya

A kis szoba ablakán derengett némi világosság, ahogy a felkelő nap átszínezte az eget. A sötétítő függönyt hanyagul húztuk be, így az ágyból csodálhattam, ahogy változott a külvilág. Ronja még aludt, nyitott szájjal, ami nem volt a legszebb látvány. Nem akartam még kimenni, élveztem a csendet, és hagytam, hogy a gondolataim szárnyra kapjanak.

Ki máson járna az eszem, mint Sanderen?

Ódzkodtam attól a beszélgetéstől, amit terveztünk, mert túl sok mindent meg akartam tudni, de féltem a válaszoktól. Javított a helyzeten, amit Ronja elmondott, azonban Viljarral szemben, amit csinált, továbbra is tüske volt bennem. Az elvonó gondolata sem tetszett, hiszen aki egyszer rákapott a szerekre, semmi nem garantálta, hogy nem ismétlődik meg. Igaz, azt tőle kellene hallanom, hogy valójában mi történt. Hová tűnt négy évre, mikor a felbukkanó emlékek alapján tényleg nagyon jóban voltunk. Mondta Lars, hogy nehéz időszakon ment keresztül, ami lehetett a drog miatt. Tizenhárom évesen már kipróbálta? Annyira hihetetlennek tűnt.

A múlt ezen részéről valamennyit talán tudtam magam is, csak az elmém nem akarta felfedni előttem, mert annyira rossz esemény, vagy körülmény játszott közre. Persze, legegyszerűbb volna ezt mind megbeszélni, de minél tovább kattogtam rajta, annál kevésbé akartam szembenézni a dolgokkal. Ilyenkor tetszett a jelenlegi, magányos állapotom, csak nyugiban hadd fejezzem be ezt az évet.

Elkeseredetten felsóhajtottam. Féltem ettől az egésztől, annak fényében, hogy most már tudtam, szerelmes belém. Miért mondta volna el Tirilnek, hogy a bulin szerelmet vallott, ha nem így lenne? A vers is erről árulkodott. Még mindig alig akartam elhinni, hogy ilyet írt nekem. Más örömmel vetné bele magát egy kapcsolatba egy ilyen sráccal, mint Sander, de engem a kétségek fojtogattak.

– Jó reggelt, csajszi – nyújtózott egyet az ágyon Ronja. – Veled mi van? – kapta rám riadtan a tekintetét. – Úgy nézel ki, mint aki beteg. Csak nem szedtél össze valamit?

– Nem vagyok beteg, csak gondolkodtam – feleltem halkan, mert ennyit tudtam kipréselni magamból. Annyira szerettem volna mindent elmondani, hogy átlássa, mennyire nem egyszerű ez a helyzet, mégsem eredt meg a nyelvem.

– Csak nem Sanderen? – huncutul elvigyorodott.

Ezt már a jó ég sem mossa le rólam, éjjelem, nappalom róla szólt már mostanában.

– Beszélsz vele, mindenképp – mondta Ronja nyomatékosan. Felpattant az ágyról, hogy készülődni kezdjen. – Ha nem teszed, én foglak odarángatni hozzá.

Rémülten emeltem rá a tekintetem, mire elröhögte magát. Egyre idegesebb lettem. Örültem, hogy legalább egyik barátnőm ennyire szívén viseli a sorsomat, de annyit dumált erről, hogy mire a suliba értünk teljesen befeszültem miatta. Mint egy beakadt lemez, ami ugyanazt ismételgette. Visszasírtam azt, amikor még csak Mattiasról áradozott. Most szívesebben hallgattam volna azt.

***

Egy ötös biosz dogával és hármas irodalommal zártam a napot. Elégedett voltam magammal, annak meg kifejezetten örültem, hogy a nap eseménytelenül telt el számomra, mert bár Viljart ma is piszkálták, de ahogy feltűntem, ez abba is maradt. Legalább ennyit sikerült segítenem.

Az iskolai zsizsegés, az állandó zsibongás kimerített a kevés alvás után, ezért sétálni akartam egy kicsit egyedül, így a hátsó kijárat felé igyekeztem. Ahogy kiléptem az épületből, és mély levegőt vettem a túl frissnek ható levegőből, a szorongásom alább hagyott. Kényelmesen slattyogtam a járdán, mely a hátsó kapuhoz vezetett. A focipálya mellett haladtam, ahová kezdtek felsorakozni a fiúk. Viljar integetett a túlsó végéről, mire visszaintettem, majd kicsit gyorsabb tempóra váltottam, mert ez azt jelentette, hogy edzés lesz.