Szombaton korán keltem, hogy a menhelyre menjek, mert a szobafogság arra nem vonatkozott. Gyorsan felkaptam egy kényelmes melegítőnadrágot, egy fekete sporttopot, mert ott mindig sokat rohangáltam, illetve egy pulcsit, mivel elég hűs volt a reggel. Az arcom még érzékenyen reagált a nyomásra, és a púp is megmaradt. Egyedül annyi vígasztalt, hogy a kutyák úgy sem foglalkoztak efféle külsőségekkel. A fürdőszobából épp, hogy kiléptem, anyámmal találtam szembe magam. Kócosan, hálóingben sandított rám, az arca még lenyomatos maradt a párnától, nem rég kelhetett fel.
– Hova készülsz? – érdeklődött morcosan.
– A menhelyre. Azt mondtad, oda mehetek – szóltam remegő hangon, mert eléggé megriasztott az, ahogy rám nézett.
– Szó sem lehet róla. Larst el kell vigyem a meccsére egy óra múlva, és te velem jössz – ellentmondást nem tűrően sarkon fordult, és visszament a szobájába.
– Ne már – sóhajtottam keserűen, ahogy a falnak vetettem a hátam.
Egész nap takargathatom az arcom, egy idióta focimeccs miatt.
– Haha, ezt megszívtad – mutogatott rám a bátyám elégedetten. A sporttáskájával a kezében haladt el előttem, amit egy laza mozdulattal ledobott a lépcsőn.
– Mikor nősz már fel végre? – mordultam rá.
– Ami neked rossz, az nekem jó, úgyhogy... – erőltetetten a képembe röhögött.
– Elmehetsz a seggem partjára nyaralni – vágtam vissza grimaszolva.
– És te mikor fogsz kitalálni valami újat? – karba font kézzel állt meg a szemközti falnak dőlve. – Miért is vagy büntiben? – érdeklődött még nagyobb vigyorral a képén.
Az a fej, amit vágott a tenyeremért kiáltott. Olyan szívesen felképeltem volna, mert egyszer nagyon megérdemelné, amiért ilyen bunkó volt velem.
– Mert elhallgattátok a bulin történteket – lépett ki anyám melegítőben a folyosóra. – Úgyhogy veled még számolunk – mutatott rá.
Lars szeme egy pillanatra elkerekedett, aztán összeszűkült, ahogy dühösen fújtatva rám nézett. Felemelte a karját, amivel jelezte, hogy ebben a pillanatban meg tudna fojtani, de felügyelet alatt semmit se mert csinálni.
– Miért pofáztad el? – tette fel a kérdést, egy lépéssel közelebb jött hozzám.
– Sander verekedett miatta, aztán beszélgettünk, és kicsúszott a száján – állt közénk anya.
– Sander? – szaladt a magasba Lars szemöldöke. – Összejöttetek?
– Nem – a homlokomra szorítottam a kezem, mert kezdtem unni ezt a kérdést. Anyám után eredtem, aki már lefelé haladt a lépcsőn. – Nem maradhatnék itthon apával?
– Nem.
– De miért? – nyöszörögtem. Nem akartam megunni az életemet egy nyavalyás mérkőzésen.
– Mert nincs itthon – anyám hangja feszültségről árulkodott, ezért jobbnak láttam csendben maradni.
Követtem a konyhába, ahol csináltam magamnak reggelit, illetve kávét, hogy legalább ennyi örömöm legyen, bár nem fogyasztottam napi szinten. Kapszulásat használtunk, mert anya is inkább a munkahelyén itta az ébresztő italát, így hamar rákaptam. Lars csatlakozott, hangosan csámcsogott egy pirítóson, ami nagyon irritált, nem beszélve arról, hogy direkt mellettem csinálta, és még felém is fordult, miután jóízűen harapott egyet a fokhagymás kenyérből, aminek illata hamar átjárta az egész konyhát. Ide egy vámpír se tenné be a lábát, olyan erősen érződött.
أنت تقرأ
Kellesz nekem, mint kóbor kutyának a menedék
عاطفيةLétezhet olyan, hogy valakit elfejtünk, de úgy, hogy akkor sem ismerjük fel, mikor évek múltán újra találkozunk? Az utolsó évemet kezdtem meg szakközépben, mikor belebotlottam egy srácba, aki csupán ismerősnek hatott. Felbolygatta az egyébként sem e...
