Kellesz nekem, mint kóbor kutyának a menedék

A taktika váltás

A hétvégén a gyomrom diónyi maradt, annyira feszült voltam az állatkerti látogatás után. A menhelyen sem tudtam feloldódni úgy, mint korábban. Nagyon rosszul éreztem magam, és rettentően féltem, hogy mi vár rám hétfőn. Próbáltam feloldani magamban a blokkot, ami miatt a hasamat is befeszítve tartottam egész nap – de legalább laposnak hatott –, mégsem jöttem rá, hogy pontosan mi a fene bajom van. Őrületbe kergettem saját magam, ezért a tanulásba temetkeztem, hogy addig se a történteken kattogjon az agyam.

***

Az iskolában az angol óra kezdésére vártam. A félelmem rettegéssé nőtte ki magát, így inkább megint beosontam a nyitott terembe, hogy ne találkozzak senkivel. Az ablakon bámultam kifelé, néztem a fehér bárányfelhők vándorlását. Az ég gyönyörű kék volt most, hosszasan csodáltam, mintha a tengerparton nézném a lágyan hullámzó vízfelszínt. Ez hozott egy kis nyugalmat a feldúlt lelkemnek.

Öt perccel becsengetés előtt kimentem a folyosóra. Ronja és Tiril a padon ültek, míg Sivert és Tom felettük állt. Próbáltak beszélgetést kezdeményezni, de a lányok nem voltak fogékonyak erre. A többiek kisebb csoportokba verődve a fal mellett álltak.

– Jó reggelt! – léptem Tom mellé, mosolyt erőltetve magamra.

Tiril zöld szeme élesen villant rajtam, akár egy arculcsapás. Ajkát vékony vonallá préselte. Nagy lendülettel felpattant, kicsit meglökte az előtte álló fiút, hogy kiférjen, majd beviharzott a mosdóba.

Oda utána tudnék menni...

Úgy éreztem beszélnünk kellene, mégsem bírtam megmoccanni, a lábam nem engedelmeskedett. A többiek kerek szemekkel pislogva a lány után, viszonozták a köszönésemet. A gyomrom még apróbbra zsugorodott, miközben a torkom összeszorult, és olyan szintű bűntudat tört rám, hogy legszívesebben elsüllyedtem volna.

– Leckéd odaadod? – bökdöste a vállamat William, aki egy másik csoportosulásból lépett oda hozzám.

– Neked is szia. – Kelletlenül felsóhajtottam, de kihalásztam a táskámból a füzetet, és a kezébe nyomtam. Ahogy megfordultam észrevettem Sandert a tömegben, aki szintén nyúzottnak tűnt. Intett felém. Nem törődve ezzel visszafordultam, mert nem akartam vele beszélni. Sőt! Hallani se akartam róla.

– Történt valami a randin? – érdeklődött Ronja ásítozva.

– Nem mesélt? – kérdeztem vissza, ahogy leültem mellé a padra, mire a fejét rázta, és megdörzsölte a szemét.

Barátnőm olyan fáradtnak tűnt, hogy már láttam magam előtt, ahogy előveszi a celluxot a táskából, hogy homlokához ragassza a szemhéját, mint a Tom és Jerry-ben a macsek.

– Pedig megcsókolta – ültem közelebb hozzá, hogy halkan mondhassam ki. Az emberek között így is találkozott a tekintetem Sanderével. Biztosan megérezte, hogy róla van szó, mert pont arra lesett.

– Nem mondod?! – visított fel Ronja – Úristen! – rázta a kezét, mint aki mindjárt elszáll, pedig csak magát akarta legyezgetni a nagy izgalomban.

Legalább felébredt.

Erőm sem volt, hogy lelohasszam a hirtelen támadt jókedvét, de magától is rájött, hogy valami nincs rendben. Bekövetkezett az, amitől annyira féltem.

– De ácsi! – dermedt meg a mozdulatban, majd teljes komolysággal fordult felém. – Akkor miért nem jött ide? – mutatott a srác felé. – És miért van padlón Tiril?

A csengő hangosan rikácsolni kezdett, Rasmussen tanár úr megjelent a lépcső tetején, és távolról, vidáman köszöntötte az osztályt. Azonban a válaszok már kevésbé voltak lelkesek, pedig még csak dogát sem tervezett íratni. A tanár humorosan utánozta ezek egy részét, miközben kitárta előttünk az ajtót.