Eljátszani és megszeretni(Bakugo Katsuki)

30.fejezet

Sziasztok! Itt lenne a mai második rész. Remélem tetszeni fog! Jó olvasást és szép estét/reggelt mindenkinek! ❤️

Az újévet a családjával töltötte ahogy mondta. Szilveszter után 3 nappal megkezdődött újra az iskola. Ugyan úgy volt ahogy eddig minden ilyen nap, azzal a kivétellel hogy most 1 hétig őrjáratozásra is kellett mennem. Január 2. hetében, pénteken az órán kiállt a szőkeség az osztály elé..

-Örülök hogy veletek tölthettem a gyakorlatot. Mind igazán nagyon jó fejek vagytok és megkedveltelek titeket. Az eredményeitek bámulatosak, úgy hogy én mindannyiótoknak szorítani fogok, de tudom hogy remek hősök lesztek.

-Hikaru-chan, ezt úgy mondod mint valami búcsút. – Igen, most az egyszer a mosómedvének igaza volt. Tényleg annak hatott..

-Mert az is akar lenni Mina-chan. Ma van az utolsó napom az akadémián.

-Mi?

-Ne már.

-Ez szomorú. – És ehhez hasonlókat kapott. Amikor vége lett a napnak mindenki elköszönt tőle.

>>
-Vigyázz magadra Hikaru-chan.

-Majd tartjuk a kapcsolatot oké?

-Rendben. De ti is vigyázzatok magatokra. – Majd elindultunk haza.

-Miért nem mondtad.

-Mert így volt igazságos a többiekkel szemben.  Apropó, ma nem tudok át menni. Be megyek a kori pályára segíteni. - Na igen, ezek a kifogások egész sokáig jöttek. Akár hányszor felhívtam, vagy átkopogtam, akár áthívtam vagy csak elhívtam valahova, mindig talált egy kifogást.

-„Most Eri-chan-ra kell vigyáznom, majd legközelebb. Ne haragudj Katsu, de most nem jó, Dan-chan hoz megyek mert az anyukája megkért valamire". – De akkor kapott el végleg a rossz elő érzet mikor utoljára láttam.

Sétáltunk egy kicsit, de még a kezemet sem fogta meg, ezért én nyúltam az övéért, de elhúzta és a táskája pántjára rakta.

-Sajnálom Katsuki, de mennem kell, mert a nénikém áthívott hogy segítsek neki. Szia. – Gyors léptekkel elindult az ellenkező irányba.

-He? – Csak ennyit tudtam kinyögni. „Miért koptat le? Miért kerül el? Miért a nevemen hívott?” Ekkor a telefonom megrezzent. Best Jeanist volt hogy ma be kéne ugranom a másik helyett járőrözni, tehát ezért van az hogy az utcákat járom, amikor egy padon ülve megláttam a dokit.

-Bakugo? – kérdezte miközben.. sírt?-Te miért itt vagy?

-Miért? Hol máshol kéne lennem?

-Ne.. Nem mondta el neked igaz? Azonnal el kell menned Hikaru-chan hoz! –állt fel hirtelen.

-Mégis miért kéne? Látni sem akar mostanában. Nem tudom mi rosszat csináltam. – Nem tudom miért neki panaszkodom.

-El megy. – „El megy”. „Szóval ezért került volna? Mert nem tudta  elmondani hogy elmegy? De még van 1 hét”. Megfordultam és rohantam. Szerintem még sosem futottam ilyen gyorsan mint most. 4 utca. 4 utcát futottam le kb. 25 perc alatt, amik elég hosszúak ráadásul.

Amikor odaértem, egy kicsit megtámaszkodtam a térdeimen hogy levegőt vegyek.

-Te mit keresel itt? Azt.. azt hittem már
alszol. – Arca kétségbeesett volt.

-Miért? Miért nem mondtál semmit? Miért?!

-Szerintem itt az ideje hogy elmondj neki mindent. – Jött a mély, rekedt hang, ami a sensei-hez tartozott.-Addig én be pakolok. – Elvette a dobozt lányától, aki ezután arrébb sétált.

-Én.. nem tudtam hogy elbúcsúzni. Annyira boldog voltam a közeledben. De fájt, amikor arra gondoltam hogy egy nap úgy ébredek hogy mind ez elveszik. Ugyanis.. – Eddig háttal ált nekem, de most megfordult és mosolygott. -.. Van  egy bogár a fejemben. – Mutatott ujjával a testrészére. – Ez a bogár mélyre rágta magát és ezt csak Los Angeles-be tudják megakadályozni.. talán..

-Talán..-suttogtam, de mint ha hangom nem az enyém lett volna.

-2 lehetőségem van. A műtét nem sikerül és meghalok. Vagy sikerül, de az emlékeim elvesznek és nagy esély van rá hogy sosem térnek vissza. Tudom hogy önző voltam, hogy amíg én ezt tudtam, akkor is melletted voltam, annak ellenére hogy én tudtam, itt hagylak. – Csak néztem az arcát és szemeimbe elkezdtek a sós cseppek gyűlni. „Végig haldoklott?” – Emlékszel hogy azt mondtam hogy kérek majd egy szívességet? Most el mondom mi az oké? – közelebb jött, jobb kezét a jobb vállamra rakta. – Légy boldog. Keress magadnak olyat, aki megérdemli a figyelmed, szereteted, az ölelésed, a szavaidat. Szeress bele valakibe Katsu.- El futott, beült a kocsiba, ami el is indult, és ott hagyott.

-Hogy kérhetsz tőlem ilyet?! MÉG HA TE EL IS FELEJTESZ, ÉN AKKOR IS EMLÉKEZNI FOGOK RÁD!!! – Ahogy kiabáltam, annak ellenére hogy, tudtam nem hallja, a kezem a szívemhez kaptam és a pólómat markoltam, miközben a könnyek úgy hagyták el a szemem mint ha az eső esne. Fájt. Annyira fájt mint ha darabokra tépnének, vagy élve koncolnának fel. Nem láthatom, nem ölelhetem, nem hallgathatom a követelőzését, az édes kacaját, vagy amikor tüsszentett és olyan volt mint egy kiscica. Már értem miért mondta azt Dan hogy figyeljek rá és titkol valamit. Minden értelmet nyert. Az a sok gyógyszer. Amikor a kórházban mikor megkérdezték hogy, vannak – e fájdalmai, arra azt mondta hogy csak a szokásos. Ezért volt sokat a kórházban és nem epilepszia miatt. Ezért hagyta abba a korcsolyázást is. Hogy nem vettem észre. "Hogy tudta így eltitkolni? Miért nem bízott bennem annyira hogy elmondja?" Ott voltam, de mint ha még sem én lettem volna. Úgy éreztem magam mint valami szellem. Olyan volt, mint ha meghaltam volna. Nem tudom meddig, de biztos hogy egy jó ideig ott voltam a házuk előtt és siránkoztam.

Egyszer csak bementem a mi házunkba. Nem gondoltam semmire, nem éreztem semmit, csak mentem megszokásból a szobámig. Üres lettem. Teljesen.