Eljátszani és megszeretni(Bakugo Katsuki)

32.fejezet

Sziasztok! Egy ideje nem volt rész, ezért elnézést kérek, csak hátmost írjuk az év végi nagy-és javító dolgozatokat, így tanulnom kellett. Igyekszem holnap is hozni, bár nem ígérek semmit. Remélem tetszeni fog, jó olvasást! További szép estét mindenkinek! ❤️

-Mi lenne ha beülnénk egy forró csokira hercegnő? -„Hát igen, november eleje van, de elég hideg az idő.".

-Rendben. - Megfogták egymás kezét és elindultak. Már egyre közelebb jöttek amikor a pillatásom találkozott a nőével, aki erre egy nagy mosolyt ejtett. „Ő az. Semmi kétségem." Azonban mielőtt jókedvem lett volna, fejembe ötlött egy kis szögecske. „Mással van már. De egyáltalán mikor jött vissza? Tényleg elfelejtett?" Aznap nem igazán tudtam koncentrálni, és nem aludtam, mert a gondolataim is csak ő körülötte forogtak, meg hát furcsa volt hogy egyedül vagyok a házban. Nem beszél hozzám, nem nevet valami bugyuta műsoron, nem ölel át. Kár tagadnom, hiányzik Ai. Este 19:00 volt amikor megcsörrent a mobilom.

-Bakugo Katsuki, miben segíthetek?

-Onii-chan én vagyok! - Egy boldog hang szólt bele.

-Akimi, baj van?

-Nem. Csak a suliban lesz egy projekt nap, ahol be kell mutatnunk azt az embert a családunkban akit a példaképünknek tartunk. Azt szeretném ha te jönnél el onii-chan.-„Engem tart a példaképének?" Ezen mosolyognom kellett.

-Rendben, mikor?

-Holnap reggel 9:00.

-Oké, ott leszek.

-Már alig várom! Jóéjt!

-Szia. - Azzal letette a telefont. „Én vagyok a példaképe."

Aznap tény hogy nem aludtam sokat, azonban ma már a jelmezemben sétálok az unokahúgom osztálya felé, amikor valaki nekem jön hátulról, ezért hátra fordulok.

-Nem látsz a.. - De lélegzetem el akad. Ő az. Az egyetlen ember akit nem tudtam elfelejteni 7 éven keresztül. Az egyetlen aki tényleg fontos volt nekem. Az egyetlen aki képes volt ledönteni a falaimat és elérte hogy féltékeny legyek, mosolyogjak, fontos legyen nekem valaki... hogy szerelmes legyek.

-Elnézést kérek. - hajolt meg. - Csak késésben vagyok és siettem, így nem figyeltem.

-Hikaru... - fel néz rám és nagy szemekkel vizslat.

-Honnan tudja a nevem? - „Nem emlékszik rám. Semmire sem emlékszik ezek szerint, abból ami köztünk volt? Amikor találkoztunk, amikor a kezét fogtam, amikor megbántottam, amikor együtt nevettünk... "

-Én..

-Sensei! Már mindenki itt van. Óh, onii-chan.

-Akimi-chan, szóval ő a te példaképed? - bólintott. - Akkor innen tudja a nevem?
Ne haragudj amiért kérdőre vontam.-„Na jó, én le vagyok maradva. Sensei? Akkor Hikaru itt tanít?"-Na de menjünk, már a többiek biztos türelmetlenek.-„Megjelent az a tipikus mosolya amit annyi éven keresztül nem láttam, ami hiányzott, amit sosem felejtek el, ami a legszebb a világon".

A dolgom nem volt nehéz. Kiálltam az osztály elé és elkezdtem mesélni hogy miért akartam hős lenni és ezt hogyan értem el. Válaszóltam pár kérdésre és ennyi. De meglehetősen nagy sikert arattam.

-Köszönjük hogy időt szakított ránk és eljött. Szerintem megérdemel egy tapsot, nem? - Majd az osztállyal elkezdett tapsolni.

Ne értsétek félre és nézzetek valami kukkolónak, de nem mentem el az iskola közeléből, hanem megvártam míg végez.

Amikor kijött, megnézte a telefonját, majd valakivel beszélt és elindult, majd amikor mellettem ment el, megragadtam és be húztam a sikátorba. Nem sikított fel, szerintem annyira váratlanul érte hogy nem tudott mit csinálni.

-Mégis mit művel!? Maga normális!? - Nézett rám dühösen.

-Nem emlékszel rám igaz? - Értetlen arccal nézett rám, majd lehajtotta a fejét.

-Én nekem.. - egy darabig csak állt.. én nekem volt egy műtétem, ami után minden emlékem elveszett. Sajnálom. Ha találkoztunk már, ne haragudj, de nem. - megszorította a táskája pántját, ami előrébb jött kicsit, s megakadt a szemem a kulcstartón. „Nála van. Még mindig nála van".

-Az ott. Azt karácsonyra kaptam tőled 7 évvel ezelőtt. Vagyis a dobozban kettő volt, és te azt mondtad hogy az egyik a tiéd. Neked is van egy és nekem is.

-Nem.. nem emlékszem. Semmire nem emlékszem!-emelte fel a hangját.

-De emlékezned kell!

-Szerinted én mit akarok?! Szerinted én nem tudom?! Van fogalmad milyen úgy élni hogy nem emlékszel semmire a múltadban!? Nem emlékszem milyen iskolába jártam, nem emlékszem mi volt a kedvenc ételem, édességem vagy kedvenc helyem! Nem emlékszem a barátaimra és a velük töltött napokra! Nem emlékszem az első szerelemre majd az azutáni csalódásomra! Nem ismerem fel a családomat! Nem emlékszem milyen volt az anyukám aki meghalt! - a könnyei elkezdtek folyni. - Amikor...Amikor Akimi-chan meglátott, hogy én leszek az osztályfőnöke, nagyon megörült és azt mondta nekem onee-chan. Azt mondta hogy: ~onii-chan annyira boldog lesz ha meglát onee-chan.~ De én nem tudtam hova tenni őt sem, s nem tudtam hogy ki az az onii-chan. Mindenki bosszúsan nézett rá, amiért a tanárát onee-chan-nak szólította, majd kinevették. Aztán sírt. Elmondtam neki a műtétet és szomorú lett, amiért elfelejtettem. - Megöleltem. Tudom hogy ő nem emlékszik, de én igen. Minden egyes ölelésére, csókjára, mosolyára, előadására. Nem taszított el magától, de nem is ölelt vissza. - Sajhnálom.

-A korcsolya pálya. Az volt a kedvenc helyed. - elkezdett kuncogni.

-Igen, ezt sokan mondták.

-Haza kísérlek, késő van már. - bólintott.

Ahogy csendben róttuk az utcákat, eszembe jutott valami. - Szeretnél találkozni a barátaiddal? - Rám kapta a fejét. - Képzeld furahajú és az Alien összeházasodnak 2 hét múlva. Deku is megkérte Uraraka kezét. Momo és a felemás barom is meg vannak együtt már egy ideje. Szerintem örülnének ha ott lennél. Vihetek magammal +1 főt.

- Szeretném... Azt hiszem. - egy lassú és szomorú mosoly kúszott az ajkaira.

„Kerüljék bármibe is, de akkor is újra emlékezni fogsz rám".