Eljátszani és megszeretni(Bakugo Katsuki)

31.fejezet

Sziasztok! Egy hosszabb résszel jöttem ma nektek! Remélem tetszeni fog! Jó olvasást és további szép napot mindenkinek! ❤️

Egyszer csak arra reagáltam fel hogy kiabál a banya hogy öltözzek fel, mert elkések, vagy valami ilyesmit. Felkeltem, a fürdőbe vettem az irányt, felöltöztem, le mentem, majd az asztal felett csak ültem és bámultam ki a fejemből.

-Miért nem eszel? – Megvontam a vállam. – Hikaru-chan – nal el fogtok késni. –„ Hikaru.. Ő már nem fog elkésni”. Felálltam..

-Tegnap este elment. – Felvettem a cipőm és a táskám.

-De hát még csak el sem köszönt. – „Ők is szomorúak voltak. Ők is kedvelték. Ki nem, végül is?” Kiléptem az ajtón, ugyan azzal a nulla életkedvvel mint amivel felkeltem. Nem szóltam senkihez, nem kiabáltam, nem kötözködtem, még a nyomi Deku-t sem akartam minden nap kinyírni. A napjaim szürkévé váltak. Nem állt másból mint felkelni, iskolába menni, haza jönni, edzeni, aludni. Felkelni, iskola, haza, edzés, alvás. Ezt a monotont a járőrözés szakította meg.

Próbáltam a sensei-től megkérdezni hogy mi van Hikaru-val, de ő is sokkal mogorvább lett, ha ez lehetséges. Hallottam egyszer telefonálni, akkor a hangja olyan megtört volt, nem akartam zaklatni. Mobilon próbáltam hívni a szőkeséget, de nem vette fel, ezért egyszer próbálkoztam telefon fülkés megoldással, de így sem jutottam előrébb.

Amikor hétvége volt, vagy csak szabad napunk volt, akkor a szobámban voltam és csak ültem a sötétbeb, feküdtem miközben zenét hallgattam és a vele kapcsolatos emlékek elevenedtek fel, amik átmentek magányba. Minden egyes négyzetcentiméterről ő jutott az eszembe. Bakugo Katsuki, depressziós lett.