Átlépett határ ✓

HAT

TAEHYUNG

Nagy ívben kikerülöm Yeonát, a lehető legtovább akarom késleltetni, hogy beszélni akarjon velem. Rá nincs szükségem. Hogy kire lenne viszont, az egyértelmű, csakhogy Mayt körbe állják, ivott is már, úgyhogy az időzítés elcsúszott. Abból a szempontból is, mert túl sokan vannak itt, s még ha be is vinném egy éppen üres szobába, valaki észrevenné az eltűnését. Például Namjoon, ő lenne az első. Ha meg nem, hát May ellenkezne. Érzem rajta, mennyire igyekszik nem a közelemben lenni, vagy ha úgy is alakul, átnéz rajtam. Még csak hibáztatni sem tudom miatta.

- Keresel valakit? – Namjoon lép elém, tökéletesen elállja az utat köztem és a baráti társaságával nevetgélő May között.

- Nem téged.

- Ez vicces, mert én viszont pont utánad indultam, hogy megkeresselek.

Értetlenül ránézek, hiszen eddig el sem mozdult May mellől. Mondjuk nem tart sokáig, míg rájövök, hogy miattam is tette, a másik ok Seohyun volt és a váratlanul felbukkanó Yeona. Csakhogy míg Seohyun a kevert epizódjától kiütve alszik a szobában, Yeona spiccesen tapad Jungkookra – nem mellesleg érdekes páros -, már csak én vagyok az, akin rajta kell tartania a szemét.

- Menjünk ki a friss levegőre és beszélgessünk kicsit! – terel az ajtó felé. Átnézek a válla fölött, May Jin barátnőjéhez fordulva nevet. Most tényleg jókedvűnek tűnik.

Megadom magam, elindulok a lépcsők felé, Namjoon követ. Egy pólóban már akkor fázom, mikor a porta elé érünk. A kinti hószállingózás pedig mínusz fokokat ígér, nem is tévedek. Karba font kézzel támaszkodom a falnak, próbálok elkövetkeztetni a csípős hidegtől, ami elég könnyen megy, mert mikor Namjoon rám néz, rögtön elönt a düh. Nem azért, mert néz, hanem ahogyan néz.

- Hogy képzelted ezt? Elhozod magaddal Seohyunt, amikor May is itt van? – esik nekem rögtön, semmi köntörfalazás, vagy bemelegítés. – Még Yeona is...

- Yeonához semmi közöm. És tudom, hogy May itt van.

- Miért csinálod? Azon a napon még egy embert elveszített maga mellől. Várt téged, bízott benned.

- Most már vagy neki te, akiben bízhat, ugye? – Namjoon arca meg sem rezdül a kérdésemre. Ha színjáték lenne ez az egész közöttük, biztosan látnám rajta, de Namjoonról semmi sem olvasható le. Vagy ilyen jó színész, vagy ő érez valamit May iránt.

- Fogalmad sincs, mit tettél vele akkor. Erre van képed eljönni és még azt az álszent, betegelméjű lányt is magaddal hozod. Hogy a fenébe keveredtetek össze, ha egyszer Mayt választottad?

- És te honnan tudod, hogy Seohyun betegelméjű?

Egyikünk sem szólal meg, nem válaszolunk a másik kérdésére. Mayt választottam, most is őt választanám, mindig őt.

- Ha nem mondod el, mire megy ki ez az egész, hazaküldöm Mayt. Kitalálok valamit, amiért majd nem akar itt maradni és hidd el, csakis az ő érdekében. Minden követ megmozgatok, hogy ne kerülj a közelébe és ne zavard meg őt újra. Hónapokba tellett, míg nagyjából magához tért a csalódásból, összetörted őt.

- És ha beszélek neked, hagyni fogod, hogy vele is beszéljek? Milyen rendes vagy. Nincs szükségem az engedélyedre – elrugaszkodok a faltól, készülök faképnél hagyni őt, de Namjoon elkapja a karom.

- Seohyun bipoláris zavarral küzd, nem? – annyira ledöbbenek a tájékozottságán és a nyíltságán, hogy kirántom magam a szorításából, de nem bírok tenni egy lépést sem. – Mi van? Azt hitted, csak te tudsz róla?