Átlépett határ ✓

HUSZONKILENC

MAY

A hétvégét Haneullal töltöm, nálam alszik szombatról vasárnapra virradóan, de korán haza is megy, mert Jin szüleihez hivatalosak ebédre. Nagy vonalakban tudja, mi történt pénteken, a részleteket viszont megtartottam magamnak. Sokszor gondolok a dalokra, a vaníliás fagylaltra, Taehyung sírástól rázkódó testére, ahogy öleltük egymást. Jól döntöttem, érzem. Így neki is könnyebbé válhat az elfogadás és mindketten tovább léphetünk. Megmondta, hogy innentől menni fog neki és én hiszek benne.

A déli hírekben bemondják, hányas járatokat törölték a közeledő hóvihar miatt. Leghamarabb holnap délután indulhatnak újra, tehát Taehyung is marad addig. A vasárnap hátralévő részét takarítással és főzéssel töltöm, nem zavarnak meg rossz gondolatok, se pánik vagy szomorúság. Azokat a dalokat hallgatom, amikre táncoltunk. Megkértem Taehyungot, hogy küldje át a címlistát, s bár először féltem, mi lesz, ha egyedül hallgatom őket, nem történt semmi. A könnyek nem jöttek, csak a mosoly és a tegnapi nap emléke idéződött fel. Ő vajon meghallgatta azóta bármelyiket? Egészen biztos. Sőt, talán együtt hallgatjuk éppen és az jár a fejemben, hogy minden bukkanó ellenére hálás vagyok, amiért részt vehettünk egymás életében. Ahogy Jin és Haneul kapcsolatáról mondtam korábban, miszerint nem csinálnék semmit sem másképp, az ránk is vonatkozik.

∞

Sürgés forgás van hétfőn az irodában. Újabb csoport érkezik, Namjoon végig velük van, én csak néha segítek be egy-egy papírmunkával. Közeleg a karácsony és ez több kéziratot jelent, mint az év más időszakában, az írók rendesen kitesznek magukért. Átfutom valamennyit, még az ebédszünetről is megfeledkezek és Joon siet be az irodámba egy műanyag dobozzal.

- Mintha oda ragadtál volna a székedhez – átadja a dobozt, sült zöldségek illata csapja meg az orrom. – Nemsokára jövök.

- Szerintem itt leszek – nézek a mellettem lévő papírkupacra.

Namjoon visszasiet a csoporthoz, előveszi a megnyerő kiadóvezető mosolyát és tovább haladnak a folyosón. Hallom, ahogy az egyik tag felajánl egy általa fizetett közös ebédet és elindulnak az egyik közeli étterembe. A kiadó csöndes lesz, csak a többi irodában lévő asszisztensek szöszmötölését hallani, valaki néha elhalad az ajtóm előtt és egy kávéval jön vissza. Én is megkívánom, meg rám is fér.

A szinten lévő konyhába megyek, készítek egy lattét. Mihamarabb le szeretném tudni a munkát, hogy mire Joon visszaér, ne maradjon hátra semmi. Szinte darálom a kéziratokat, javítgatom őket, néha írok megjegyzéseket, végül alig pár perc marad vissza a munkaidőmből. Ahogy félreteszem az utolsó kéziratot, rezegni kezd a telefonom. Két rövid rezgés üzenetet jelent. Meglátom a feladót, Taehyung az.

„A gépem harminc perc múlva indul. Segíts!"

Az utolsó szó olyan jelentéssel bír, amit az agyam egyből felfog és tudom, hogy Taehyung talán mégsem olyan erős még, mint amilyennek tűnni szeretett régen. Lökés kell neki.

Felpattanok a székről, a kabátomat magamra veszem és kirohanok az irodából. A bejáratnál pillantom meg az embertömeget, a csoportot, akikkel Namjoon van. Ő is ott áll az ajtóban, értetlenül néz, mikor meglát.

- Mi a baj? May, hová rohansz? – utánam nyúlna, de túl gyors vagyok és elfutok mellettük. A vállam fölött kiabálom vissza neki:

- A reptérre, Taehyunghoz.

Taxit fogok az épület előtt, a hó okozta kisebb dugó miatt lassabban haladunk. Állandóan az időt figyelem, nem akarok elkésni. Még utoljára szüksége van rám, nem késhetek el. Ez már nem arról szól, ki mit adott a másiknak a múltban és megérdemli-e ezt a fajta segítséget, vagy sem. Nem több ez puszta szeretetnél, elfogadásnál és ott kell lennem, mikor felszáll arra a gépre, mert talán nem is jön már vissza.