Átlépett határ ✓

TIZENNYOLC

TAEHYUNG

May az ágy szélén ül, maga köré tekeri az egyik takarót és mindent megtesz, hogy kerülje a szemkontaktust. Felkapcsolom az éjjeli szekrényen lévő kislámpát, a fényétől mintha megijedne, összébb húzza magát. Távolodik tőlem, még annál is jobban, ahogy éreztem. Az együttlétünk alatt egy bizonyos ideig megvolt a kötelék, ott feszült közöttünk és próbáltam megragadni, de May elengedte. A tudat, hogy nem ugyan azt érezzük már egymás iránt, ott lebegett mindvégig. Nem akartam tudomást venni róla.

Lehajol a ruháiért, öltözni kezd. Elönt a pánik.

- Mit csinálsz? – hülye kérdés. Elmegy.

- Nem egyértelmű? – de, ami azt illeti, eléggé.

- Tényleg beszélnünk kellene. Rendesen, szavakkal – csak megrázza a fejét, felhúzza a nadrágját és a felsőjét. – Ezt ne csináld! Ezek után ne!

- Megkaptad a válaszaidat, nem? Én igen.

- És? Mire jutottál? – nem érdekel, hogy meztelen vagyok és ő már szinte teljesen felöltözött. Közelebb mászom hozzá, megérintem a vállát, de rögtön elrántja magát tőlem. – May!

- Elhiszem. Most már elhiszem, hogy szeretsz.

- Te ezt nem viszonzod.

A hallgatása megerősítés. Felcsap bennem a düh, mérges vagyok magamra, Seohyunra is. Pedig rá nem kéne, az egyetlen, aki itt hibát követett el és magának köszönheti ezt, az én vagyok.

- Nem érzek szerelmet irántad. Valamilyen szinten még mindig ragaszkodom hozzád és szeretlek, de nem érzem azt, amit te érzel, Taehyung. Belőlem ez hiányzik, elmúlt.

- Szóval korábban te...?

- Igen. A reptéren, a hazatérésedkor szerettem volna elmondani neked. Csak nem volt rá alkalmam.

Hallani akartam, pedig tisztában voltam vele, hogy szeretett. Ott a gyökere mindennek, ezt eddig is tudtam. Meg kellene értenem az érzéseit, legalább annyira, hogy hagyom most menni, hadd eméssze meg ezeket. Tartozom neki annyival. Nyugtot hagyni és csöndben várni, ez lenne a feladatom. Túl mélyen sértettem meg, ez a pár nap, az együttlétünk nem orvosság rá, nem hozhatom rendbe, May nem engedi.

- Nem is akarod már, hogy ez több legyen?

- Lehetne több? Úgy érzem, nem.

- Mert Namjoont szereted? Ő tudja, hogy itt vagy? – felém fordítja a fejét, ha most világos lenne, láthatnám a szemében a keserűséget.

- Nem tudja.

Elindul kifelé, utána sietek. A cipőjét veszi fel, én meg csak állok és végig nézem, mert nem tarthatom itt, ha nem akar maradni. Már így is ellent mondtam a kéréseinek reggel.

- Adj még egy esélyt, May! – megáll a mozdulat közben, nem mond semmit. – Beszéljünk, kommunikáljunk! Adok időt, amennyit csak szeretnél, de ne mondj le rólunk!

- Te lemondtál rólam, mikor Seohyunt választottad és adtál három évet.

- De te és Namjoon...

- Nem vagyunk együtt. Nem is voltunk. Az összejövetelen megkértem, hogy játsszuk ezt el, mert azt hittem, belerokkanok, mikor megtudtam, hogy magaddal hoztad Seohyunt. Ez volt az én taktikám a túlélésért, nem a legfelnőttesebb, de te sem viselkedtél éppen felnőtt módjára, mikor szó nélkül Kanadában maradtál.

Úgy beszél, mint akit már nem érdekelnek a szavai következményei. May készül lemondani rólunk, esélyt sem adva, hogy talán mégis újra érezheti azt, amit régen.