Átlépett határ ✓

TIZENÖT

TAEHYUNG

A lakás sokkal üresebbnek tűnik, mint régen. Soha nem volt állandó lakótársam, nem is akartam, kellett nekem a tér és nem volt helye benne másnak. Az, hogy az alkalmi partnereim olykor megfordultak itt, vagy egy időben Seohyun napokig nálam maradt, kitöltötte azt a kis rést, amit mindig is éreztem, ha egyedül voltam. Most viszont tátongó, hatalmas sötétségre emlékeztető ürességet érzek csak és tudom, hogy ezt egy alkalmi partner sem tudná kitölteni. Csak May. Rajta kívül más nem.

Egy könyvet lapozgatok, éjfél múlott pár perccel, de nem vagyok álmos. Már biztosan látta az ajándékát. Meg merem kockáztatni, hogy nem alszik, hanem zsörtölődik, elszid minden mocskos lelkű rohadéknak, amiért azt kapta, amit kapott. Semmi rossz szándék nem vezérelt, de őszintén csodálkoztam, mikor a többiek közölték, hogy nem készültek Maynek semmivel. Még Namjoon sem. Be nem vallaná, de elfelejtette May születésnapját és ez némi elégedettséggel tölt el. Nem kéne. De én emlékeztem rá, olyan ajándékot kapott tőlem, aminek legbelül biztosan örül, csak a múltbéli sérelmei kötelezik haragra. Ezt is megértem, kezdem igazán felfogni, mekkora kárt tettem benne. Amiket a parkban a fejemhez vágott, mind az ő érzelmeit fejezték ki. Persze sosem hittem, hogy a történteken May csak úgy átugrik, pislog párat és el is felejti. Arra nem készültem, ami itt fogadott. Akármennyire is próbál erősnek tűnni, a jelenlétem megtöri.

Két halk csipogásra figyelek fel, a telefonom jelet. Behajtom a könyv sarkát – micsoda szentségtörés! -, és megnézem az értesítést. A szám sarka megrándul, ahogy meglátom May nevét a kijelzőn. Igazam volt, nem tud aludni.

„Pofátlan vagy, arrogáns, nagyképű és öntelt. Mégis mit hittél?"

Bár sértőnek szánja a szavait, muszáj nevetnem. Elképzelem a puffogó, kipirult arcú Mayt, ahogy nem bír dűlőre jutni az ajándékaival.

„Ezt fejtsd ki kérlek, mert nem egészen értem, miért vagyok hajnali fél egykor arrogáns. Csak olvasok."

„Nem vagy vicces."

Most biztosan maga mellé teszi a telefonját és úgy csinál, mint aki aludni próbál, közben bánja, hogy rögtön válaszolt. Nehéz dönteni, hogyan viszonyuljak hozzá, mit engedhetek meg magamnak és mi az, ami már túllőne a célon. Úgy tűnik, már az ajándék is erős volt neki, de sosem fogja elismerni, mennyire teli találat mindkettő. Bár a jegyek felhasználása tőle függ. Ami a másik apróságot illeti, fogadni mernék, hogy azon jár az esze és nem tudja, mihez kezdjen.

„Nem is poénnak szántam. Tényleg nem értem, miért mondasz nekem ilyeneket. Ha az ajándékokkal van bajod, add vissza őket!"

Nyilván nem tenné, de ezzel is borzolom az idegeit. Amíg May érez valamit irántam, amit ki is fejez – még ha jelenleg ez egyedül a harag -, nem tűnik ez az egész hiábavalónak. Hisz az elején mindketten tartottunk a másiktól, különböző okok miatt. Az érzések átalakulhatnak, csak most sokkal több idő kell, míg May láttatni engedné, mi az a másik érzelem, amit táplál irántam. Ott van benne, tudom. Nem múlt el. Elnyomja magában, nem akar újra sérülni. Nekem viszont az utolsó szándékaim közt sem szerepel, hogy megint bántsam őt.

„Rendben. Add meg a címed, feladom őket postán holnap."

„Mi lenne, ha inkább elmennék értük? Ne költs feleslegesen ilyen kiadásokra."

MAY

„Mondtam már, hogy nem akarlak látni."

Bámulom az üzenetet, az ujjam már a Küldés gomb felett van. Hezitálok, mert hazudnék. Elég volt a hazugságokból egy életre! Kitörlöm a szavakat, újakat pötyögök be és küldöm el neki.