Átlépett határ ✓

HUSZONEGY

MAY

A héten leginkább csak papírokat rendezgetek, aláírásokat intézek és még két másik kéziratot kell átolvasnom, ezek jóval hosszabbak az előzőknél. Namjoon sűrűn járkál el, több üzleti ebéden vesz részt, mint eddig és innen tudom, milyen komoly folyamaton esik át a cég, mennyire fontos az összeolvadás a másik kiadóval. Alig látjuk egymást, többnyire csak összefutunk reggel az irodájában, aztán már megy is, legközelebb pedig jó esetben még a munkaidőm lejárta előtt látom. Ha nem, akkor csak másnap.

Haneult felhívtam kedden, kicsit feszengve ugyan, de beszéltünk és mikor Jin születésnapjára tereltem a témát, végre mindketten feloldódtunk. Megbékéltem a történtekkel, Haneul jót akart, már nem lehet visszacsinálni a dolgokat. Jin minden bizonnyal némi magyarázatot adott neki, mi volt az oka annak, hogy hétfő hajnalban kocsikáztunk, de Haneul nem kérdezett rá. Kíváncsi, érdekli a téma és tudom, mennyire nem kedveli Taehyungot, mindenesetre kibírta és felkészítettem magam, hogy majd a személyes találkozó alkalmával fog faggatni. Arra nem tudok készülni, mit kéne mondanom neki. Még én magam sem vagyok tisztában teljesen a jelenlegi állapottal, csak annyit tudok, hogy Taehyung már többet ad, mint amennyire én képes lennék ezt viszonozni neki. És közben félek, mert mi van, ha sikerül újra elérnie, hogy beleszeressek? Mivel az együttlétünk óta nem beszéltünk és előtte se valami sokat, még esélyt sem adok neki így, hogy elmondja, amit akar és esetleg megismerhessem az új tulajdonságait, megbarátkozhassak velük és beléjük szeressek. Tartok tőle, ez az igazság. Seohyun valamilyen szinten még mindig képben van, TAehyung akármikor úgy dönthet, hogy utána megy Kanadába valamiért és én nem mehetnék vele, mert nem akarnék. A legkevésbé sem vágyom Seohyun közelében lenni.

- Namjoon visszaért, az irodájában vár téged – Lyna kopog be az ajtón, egy mosollyal megköszönöm neki az információt. Fél három van, a hivatalos munkaidőmből még másfél óra van vissza.

Átmegyek a folyosó végére, Joon irodája az utolsó helység az emeleten a bejárattól jobbra. Látom őt az üvegajtó mögött, az asztalánál ül és egy tollat forgat az ujjai között, miközben telefonál. Mivel úgysem hallaná a kopogásom, egyszerűen benyitok, majd leülök az asztalánál lévő székbe.

- Ez csak természetes, örömmel részt vennénk rajta – mondja annak a valakinek, akivel telefonál. – Igen, nos, nem egyedül megyek. Ez nem jelent problémát, ugye? – felpillant rám, a szája röpke mosolyra húzódik, de még nagyon benne van a munkában és az egyeztetésben. – Remek, akkor holnap kilencre ott leszünk. Köszönöm.

Rájövök, hogy a tárgyalással kapcsolatban telefonált, amire elkísérhetem.

- Remélem nem gond, amiért a te nevedben is beszéltem. Egy vacsorára is meghívtak minket.

- Beleszámít az ügy kimenetelébe?

- Nem hinném, de a jó kapcsolatok ápolásához elengedhetetlen.

- Részemről rendben van.

Joon átrendezi az előtte heverő papírokat, aztán fáradtan, nyűgösen felsóhajt, arcát a kezébe temeti.

- Hogy tetszik a könyv? – kellemesebb, kevésbé fárasztó témát választ.

- Simamoto nem lesz a kedvenc női főszereplőim között – még nem értem a végére annak a Murakami kötetnek, amit elhoztam Joontól hétfőn. Idő közben ő szerda reggel letette az irodám asztalára a Tajtékos napokat, így az is a várólistámon van. Kiszúrom a papírhalmon lévő könyvet, amit éppen olvas. – Az mi?

- Nabokov Lolitája.

Ennek a történetét ismerem. Egy tizenkét éves lány és egy ötven év körüli férfi kicsit sem romantikus története. Az egyik legmegosztóbb könyv, ami valaha született.