Átlépett határ ✓

HARMINC

TAEHYUNG

Landolunk Kanadában, éjszaka van, korom sötét. Seohyun nem jön ki a reptérre és cseppet sem bánom, mert jelenleg rá sem bírnék nézni. Bár ez előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz, amint felérek a lakásba, de azért még szeretném húzni, ameddig lehet. A lelkem könnyebb, de a szívem nehéz, a veszteség érzésével indulok meg gyalog a kihalt, hangtalan utcákon. Fáradtságtól sóhajtok fel, a lépteim határozottan visznek előre, egyenesen addig a bizonyos háztömbig. Felnézek a hatodik emeleti ablakokra, nem látok bent fényt. Seohyun már alszik.

- Innentől menni fog egyedül is. Mennie kell – bíztatom magam és beütöm a kódot, belépek a lépcsőházba. – Megígértem neki, hogy menni fog.

Lifttel megyek, amiről egyszerre van keserű és kellemes emlékem. Az előbbi azért, mert May fájdalmas arckifejezését juttatja eszembe, mikor elmeséltem neki, miért nem mentem vissza hozzá. Ugyanakkor kellemes, mert vele lehettem. Senki más rajtunk kívül, csak ő és én.

Felérek a hatodikra, előveszem a kulcsomat és gyorsan újra ismétlem May szavait, amiket Seohyunról mondott pénteken. Nem vagyok a gyámja, a kezelőorvosa, de még a férje sem. Önállóak vagyunk, nem köt össze minket más, csak a múlt. Azt pedig el kell engednem.

Az első, ami a lakásba lépve szemet szúr, a hálószoba előtti férficipő. Nem az enyém. Nem is érzek miatta semmit, fásult vagyok és érzelemmentes. Becsukom az ajtót, nem túl halkan. Felnyomom a villanyt a konyhában, az utazótáskámat a földre dobom. Érdekel is engem a zaj. Leszarom.

Ajtó nyikorgás, egy kulcs elfordulása a zárban. Seohyun jelenik meg a konyhában, pólót visel csak, meg fehérneműt. A póló nem az enyém és nem is az övé.

- Miért zártad be a szobába? Félsz, hogy megverem, amiért megdugott téged? – kérdezem unott hangon, engedek magamnak egy pohár vizet. Még annyira sem érdekel, hogy jobban belebonyolódjak a részletekbe.

- Megbeszéljük? – neki dől a konyhapultnak, összefonja maga előtt a kezét, mintha nem szeretné, hogy lássam a pólóján átsejlő melleit. Ugyan már!

- Ha azért kérdezed, mert magyarázatot akarsz adni rá, felesleges. Nem vagyunk egy pár, Seohyun, már elég régóta, csak te nem akartad elfogadni. Kötelességből jöttem vissza hozzád, mert úgy gondoltam, nem vagy képes vigyázni magadra, de szerencsére van más, aki a gondodat viselje.

- Nem vagyok már gyerek.

- Hát, pont az ellentétét bizonyítottad az összejövetelen és az üzeneteiddel.

Nem igazán van itt holmim, amit elvinnék. Néhány ruhán kívül minden használati tárgyam Szöulban van. Átgondolom, mi lesz a tervem most és elég hamar döntésre jutok. A poharamat beteszem a csapba, elsétálok Seohyun mellett. Megmosom az arcom a fürdőbe, a tükör melletti polcon meglátok egy zöld fogkefét. Az enyém kék, Seohyuné sárga. Olyan könnyű ez, mint az egyszer egy. Hogy érdekel-e, vajon mióta tart ez közöttük és mi játszódott le Seohyun fejében? Egyáltalán nem. Semmin sem változtatna.

Fejben átfutom a hálószobában lévő cuccaim listáját, nincs bent olyan, ami ne lenne nélkülözhetetlen. Így hát visszamegyek a konyhába, vállamra veszem a táskámat és elindulok. Seohyun az ajtóban ér utol.

- Taehyung...

- Nincs mondanivalóm azon kívül, hogy szeretném, ha vigyáznál magadra. Amennyiben valamilyen módon tudok segíteni neked és nem az életem tönkretételével jár, nyugodtan keress! Megteszek minden tőlem telhetőt, de tisztes távolból akarom ezt és elszakadva a múlttól, tőled.