Átlépett határ ✓

HUSZONNÉGY

MAY

Kiérek a teremből, megindulnék a ruhatár felé, de nincs nálam a biléta. Hallom az ajtócsapódást magam mögül, meg sem merek fordulni, úgy sietek a női mosdó felé. Ide nem jön be utánam. Nem teheti. Megpördülök, mikor az ajtó kinyílik és Taehyung áll a helységben, abszolút figyelmen kívül hagyva, hogy ez nem az ő területe.

- Menj ki! – deja vu érzésem van, küldtem már el őt ilyen kétségbeesetten, mikor a lakásom ajtajában állt. – Menj már ki innen!

- Menekülsz, esélyt sem adsz.

- Mert nem akarok.

- Dehogynem akarsz, csak félsz.

Megpróbálom kikerülni, elállja az utam. Ahogy hozzáér a karomhoz, hátra lépek egyet és feltartom a kezem magunk közé. Jelzem neki, hogy ne jöjjön közelebb, közben meg érzem, mennyire húz felé minden sejtem.

- Nem célom fájdalmat okozni neked, May. Szeretném, ha többet beszélnénk, bebizonyíthatnám, hogy nem kell más rajtad kívül. Téged akarlak és te is tudod igazából, de mégis úgy teszel, mintha nem így lenne.

- Úgyis visszamész hozzá – mondom, a könnyeimet nyeldesem. – Egyszer már megtetted.

- Nem követem el azt a hibát újra és különben is, miért mennék vissza olyasvalakihez, akit nem szeretek, miközben itt áll előttem az a nő...

- Fejezd be! Kifelé!

- Mit akarnál tőlem? Mi az, amit megadhatnék neked most és elégedett lennél vele? – emeli meg a hangját, ő is kezd ideges lenni. – Mit nyújthatok számodra, ami miatt nem akarnál elküldeni magad mellől?

- A régi Taehyungot – szakad ki belőlem, neki támaszkodom a csap szélének, hogy ne akarjak minduntalan a karjaiba rohanni. – Benne bíztam, tőle nem féltem. Mikor még nem tudtam, hogy mit érzünk egymás iránt, minden sokkal könnyebb volt. És az, ami történt múltkor...én nem lennék rá képes, nem tudnék úgy együtt lenni veled, ezzel az új Taehyunggal. Kevés vagyok hozzá, nem szeretlek eléggé ahhoz – eltorzul az arca a szavaimtól, felcsap bennem a bűntudat. Ez a kijelentés bárki szájából kegyetlennek hangzott volna.

- Az az oldalam hiányzik, ugye? Amelyik parancsolt, uralkodott feletted és a határaidat feszegette.

- Igen.

- Ennyi? Ez minden, amire tőlem vágysz?

- Igen – beismerem neki is és magamnak is, hogy nem többre, hanem erre az egyre vágyom, ezt akarom visszakapni. Nem állok készen az új Taehyungra, nem lehetnék vele, mert az érzéseim az övéihez nem érnek fel. Sokat adna, én viszont keveset nyújthatnék számára. – Ne kérd tőlem, hogy úgy érezzek, ahogyan te érzel, mert csalódást okoznék.

- Nem kérem.

Közelebb lép, most nem hátrálok. A tekintete lesiklik az arcomról a nyakamra, kezét kinyújtja felém és én előrébb mozdulok, cselekszem anélkül, hogy átgondoljam. Az érintése most nem fáj, csak bizserget, kellemesnek érzem és felidézi bennem azokat az időket, mikor még nem feszültem meg amiatt, hogy ellökjem magamtól.

- Úgy érjek hozzád, mintha nem éreznék irántad szerelmet? Tényleg ezt szeretnéd? – ajkai a fülem mellett vannak, egyik kezével eltűri a hajam az útjából. – És akkor többször láthatlak?

- Talán.

- Talán – ismétli, kezét megérzem a felkaromon, majd a nyakamnál is. – Nem kéred a szerelmem. Nincs rá szükséged. Ennyi év után ez minden, amit a sértettséged megengedtet veled.