Why are you so rude?! {Sebastian Stan Ff. +18}

28. Vagy Mégse?

Reggel úgy keltem, hogy forogott velem a szoba. Egyből a wchez szaladtam, hogy valami vissza jöjjön a gyomromból, de mivel semmit nem ettem tegnap este, így csak ökölödtem.

-Minden oké odabent? - kérdezte Dan kopogtatva.

-Aha. - nyögtem, ahogy próbáltam egy kis vizet tuszkolni le a torkomon.

-Oke, akkor ha már nem próbálsz hányni, akkor öltözz, és indulunk a dokihoz. - kiabált, majd hallottam ahogy letrappol, meg sem várva a válaszom.

Csodás.

Mivel nem volt energiám veszekedni vele, ezért gyorsan kaptam magamra egy szoknyát, és már siettem is a konyhába. Az ajtó keretbe tamaszkodtam, a hirtelen lejövetel miatti szédüléssel majdnem eltaknyoltam.

-Biztos az a negatív teszt? - kérdezte, közben egy müzlis tálat nyújtott felém.

-Igen Dan, védekeztünk mindig. - köhögtem kettőt, amint félre nyeltem egy halat csokis golyót.

-Biztos ez? - kérdezte újra.

-Igeee... Hogy az a nyamvadt. - kezdtem el hirtelen gondolkodni.

Hogy miért nem volt nekem egy csepp eszem.

-Vagyis nem. - nevetett.

-De akkor is negatív lett a teszt. - ráztam a fejem.

-Majd a doki megmondja. Bújj bele a szandálodba. - mutogatott, majd elvette a reggelim, és már húzott is a kocsi felé.

Alig tíz perces volt az út, és amint Dan lefékezett, már húzott is a nőgyógyász felé. Miután leadtuk az adataim, fél óra várakozás után be hívtak. A doki vizsgálni kezdett, majd felmosoly húzódott ajkaira. Egy szót sem szólt, csak elment egy papírra irogatott valamit, majd behívta Dant.

-Úgy tűnik mostantól még jobban kell vigyázni a kishugára. - mosolygott ránk.

-Miért? - kérdeztük egyszerre.

-Gyermeket vár. - nézett a szemembe mosolyogva.

Az arcomra fagyott minden érzelem. Zokogni kezdtem, pontosan azért mert az apja nem fogja szeretni, és nem lesz vele soha.

-Nyugi, meg fogjuk oldani. - karol belém Dan, és csititani kezd.

-Kérem ne izgassa fel magát. Írtam fel vitaminokat. Kérem szedje őket. Itt vannak az időpontok, hogy mikor kell vissza jönnie. - adott pár papírt Dan kezébe, mire megköszöntük a munkáját, és kiléptünk a teremből.

Danbe karolva lepegettem a kocsi felé. Teljes letargiába, fogalmam sincs, mit fogok tenni.

-Be megyek kiváltom, addig maradj. - simogatta meg a kezem, és már ki is ment.

A pocakomra simítottam a kezem. Bár nem látszik semmi, attól még jó érzés volt. Némán sírtam, és magamat nyugtatgattam.

-Ne aggódj pici, anyu vigyáz rád, megoldja majd ezt a helyzetet. - pityeregtem tovább, és figyeltem ahogyan a műszerfalra rögzített telefonomon felvillan Sebastian neve.

-Halo. - vettem fel szipogva.

-Belle. Kérlek hogy beszéljük meg ami történt. Nem akarom hogy magadba zárkózz és sírj a szobában, és én sem tudják másra gondolni, csak arra hogy mikor látlak újra. - hangja megtört volt, gondoltam hogy rossz neki is, de én most rosszabb helyzetben vagyok.

-Nekem idő kell Sebastian. Lehet hogy napok. Hetek. Talán Hónapok is, de arra kérlek hogy ne keress. Rendben? - kérdeztem reménykedve, folytott hangon, de tudtam hogy ebből több lesz mint amit mondtam, és ha jól sejtem, ezt ő is érzi.

-Belle, hagyok időt, de maximum 1 hónapig hagylak. Addigra jutunk valamire a filmben, de kérlek, ne vess véget nekünk. Szeretlek. - nyögte nehezen, és már csak folytott sírást hallottam.

-Én is szeretlek, de kérlek ne nehezítsd meg. - sírtam én is.

Akkor délelőtt, átléptünk mindketten egy falat, ami mind a kettőnkben benne volt. Aznap este megtörtünk, és már nem volt bennünk ugyan az. Mind a ketten szenvedtünk.

-Ezt hallgatni is fájt. - szólalt meg mellőlem Dan.

Ijedten kaptam a szívemhez, mire kuncogott egyet, de csak be indította a kocsit, és csendben haza vezetett. Nem akarta feszegetni a témát, nekem pedig nem volt kedvem beszélgetni. Némán felbatyogtam a szobámba, le fürödtem és elfeküdtem. Anyira ültem fel az ágyon, hogy Dan hozott fel nekem enni, azon kívül feküdtem, mint egy depis tinédzser, mintha semmi sem számítana.

Köszönöm hogy elolvastad❤️❤️