Why are you so rude?! {Sebastian Stan Ff. +18}

31. Meggondolatlan

Mind a ketten csak úgy álltunk ott. Én szégyenembe azt se tudtam mit csináljak. Egy menekülő utam van, hirtelen indulok a szobám felé, de számít rá, ezért elkapja a karom.

-Isobelle, mi a fene. - állít a fal mellé, és szorosan ott tart.

-Hé! Óvatosan, nem látod hogy állapotos? - húzza el idegesen July Sebastian karját.

-De! De képzeld kibaszottul látom! - kiált rá a lányra, mire mégjobban megszeppenek.

Soha nem láttam ilyennek, ijesztő volt. Az erek kidudorodtak a nyakán, olyan ideges volt, a szememet nézte, néha pedig a hasamra pillantott. El engedte kacsóim, amiket védelmezően kaptam a hasam elé, mire újból végig mért.

-Nem akartalak megijeszteni. Nem ártanék neked soha. - suttogja maaga elé.

-Tudom. - motyogtam.

-Az enyém. Igaz? - kérdezte, hangja érzelem mentes volt, mintha álarc lenne rajta.

-Igen a tiéd. - bólogatok.
-De nem akarok erről beszélni. Megnyugodhatsz, nem fog róla tudni senki, és semmije támogatást nem fogok követelni tőled.

Idegesen a hajába tur,mintha meg akarna őrülni.

-Ezért bujkáltál. Miért nem mondtad el? - kérdezi lemondóan.

-Nem mindegy hogy tudod és úgy hagysz el, vagy csak én tudom, és megkímélem magam attól hogy elküldj. - mutogatok idegesen, majd elmennék, de nem hagyja.

- Nem küldtelek volna el. Nem hagytalak volna magadra. - morogta.

-Chrisnek nem ezt mondtad. - nézek szemébe mérgesen.

-Emlékszem, de túl fontos vagy nekem hogy eldobjalak egy gyerek miatt. - mondta hangosan, mire megfagyott bennem a vér.

-Hé! - szól eréjesen July.

Vagyis a gyerek még mindig nem kell neki. Én kellenék, csak a gyermekem nem.

-Menj a pokolba Sebastian! - lököm meg, mire megilletődik.

-Nem! Fejezd be ezt a viselkedést, nem megyek el amíg ezt meg nem beszéltük. - csap a falra, mire egy aprót megugrok.

-Hát ezen pedig nincs mit beszélni, nem válok meg a gyerektől. Neked kellek, de a csöppség nélkül. Hát egy a csomag kettő az egyben, úgyhogy takarodj. - az ajtó felé mutogatok, de nem mozdul.

-Kérlek, csak gyere vissza, had segítsek. - kérlel, és látszott hogy még csak most fogta fel saját szavait.
-Nem úgy értettem.

-De úgy értetted. - hunyorgok rá.

-Tudod már a nemét? - kérdezi halkan.

-Kislány. - nézem az arcát, könnye kicsurran szeméből, amit erőszakosan letöröl.

-Kislány. - ismétli meg, majd óvatos mosolyal rám néz.
-Legalább kevesebb az esélye hogy rám hasonlitson.

-Miért lenne az akkora baj? - suttogom a kérdést, és alsó ajkamat harapva pillantok rá.

-Mert egy tapló vagyok. És hagytalak kicsúszni a kezemből. - susogta.

-Már nem érdemes erre gondolni. - néztem fel a plafonra, remélve nem pottyan ki egy könny sem.

-Nem. Tudok másra gondolni. - néz a szemembe, és nem törődik tovább semmivel. Hagyja folyni a könnyeit, nekem pedig megszakadt érte a szívem.

-Kérlek ne sírj. - suttogtam.

-Bocsáss meg. - kért, meg meg akadozó hangon, mire belőlem kitört a sírás.

Óvatosan felém lépett és magához ölelt. Ott sírtam a melkhasára támaszkodva, miközben örlődtem hogy megbocsássak, vagy inkább hanyagoljam Sebastiant.

Sziasztok! Mi a véleményetek, megbocsásson, vagy húzza az időt? 🙄
Köszönöm hogy elolvastad❤️❤️