Why are you so rude?! {Sebastian Stan Ff. +18}

23. Ő

Isobelle szemszöge

Amikor kinyotottam a szemem, fehérség ölelt körbe. A hirtelen fénytől vissza csuktam a szemem, de próbáltam kinyitni. A kezemet erősen fogta valaki, így amint megmozdítittam, társult hozzá hang is.

-Belle? - hallottam még July édes hangját.

-Juls? - kaptam rá a tekintetem.

-Úgy aggódtam Belle. - ölelt magához jó szorosan.

-July, hogy kerülsz ide? - ültem fel, és ijedten néztem rá.

-Dan felhivott, őt pedig valami Dominic hívta. - mosolygott rám biztatóan.

-Ő is itt van? - kérdeztem suttogva.

-Elmentek Dannel a pékségbe ahol dolgozol. - billentette oldalra a fejét.

-Remélem tudják hogy nem fogok vissza menni? - kérdeztem sóhajtva.

-Ugye tudod hogy nem megyek el nélküled? - mondta Dan az ajtóban állva, engem nézve.

-Dan, nagylány vagyok, eltudom dönteni mit akarok. - forgattam meg a kékjeim mosolyogva.

-A kishugom vagy. - mondta rosszalóan.

Inkább nem mondtam semmit. Az ajtót néztem, vártam mikor lép be, de eddig még senki sem jött be. Elkeseredtem. Anyira hiányzott. Vártam hogy a karjai közé öleljen, és mélyen beszippanthassam az illatát. Az illata. Szinte már éreztem. Lehunytam a szememet, mintha így egy varázs ütésre itt teremnek. Itt is van, érzem a kezét a kezemben, és az illata is beszökik az orromba.

Várj. De hisz tényleg érzem.

Hirtelen pattant ki a szemem, szinte egyből a kékjeivel találtam szembe magam. Hatalmas mosoly terült szét az arcomon, és abban a pillanatban esett volna jól az, ha megcsókol.

De nem tette.

Komor volt az arckifejezése. Mint a legelső találkozáskor. Egy apró mosoly sem bújt el szája szélénél, mintha nem örülne nekem. Reménykedtem benne, hogy ezt csak kívül mutatja.

-Az arckifejezésedből ítélve, haragszol. - motyogtam, és lesütöttem tekintetem.

Nem bírtam tovább a szemébe nézni. Úgy éreztem hogy az egyik felem teljesen megsemmisült.

-Eléggé. - mély volt a hangja.

Beleremegtem, gyorsabban vettem a levegőt. Nem látszott rajta hogy hiányoztam volna.

-Nekem azért hiányoztál. - suttogtam.

Válasz nem érkezett rá. Majdnem elbőgtem magam. Úgy szégyellem magam. Otthagytam mindenkit, és azt hittem a nyakamba ugranak majd. Az ajkamat harapva folytattam vissza a könnyeim, és szerencsére pont belépett egy nővér, így mindenki más elhagyta a termet.

Némán hagytam hogy megvizsgáljon, közben pedig zokogtam. Hiába nyugtathatott, nem tudtam befejezni. Bent maradt velem, amíg abba hagytam. Sírtam volna még, ha nem fogynak el a könnyeim.

Mivel saját felelősségre haza engednek, így ezt ki is használom. Bele bújok a cipőmbe, és alá írom a papírokat amit az orrom alá dug egy orvos. Gyors léptekkel haladok kifelé, nem is törődve semmivel. Megállok July előtt, aki mosolyogva ölel magához.

-Tarts ki. - súgja a fülembe

-Nem megy. - bújok hozzá, és újra sírni kezdtem.

-Hé Belle, minden rendben? - kérdezi Dan, aki Sebastian társaságában lépett közénk.

-Persze. - motyogtam.

-El megyünk a cuccaidért, utána pedig haza megyünk. - mondta Sebastian parancsolóan.

-Nem megyek. - mondtam fejemet rázva, de inkább nem fordultam felé.

-Isobelle, ne kéresd magad, haza megyünk és kész. - mondta, és már fogta volna meg a kezem, de én elhuztam és felé fordultam.

-Nem vagy te nekem senkim, hogy parancsolgass nekem. - keresztbe fontam a karjaimat magam előtt, hátha határozottabbnak tűnök.

-Ne nevettesd ki magad. Teljesen egyedül egy nagyvárosban, miközben mindenki rád van szállva? - nevetett erőltetetten.

-Miért hiszel ennyire gyengének? - léptem hátra egyet.

-Mert az vagy. El futottal a gondok elől, egyszer pedig kórházba kerülsz miattuk. - mutogatott idegesen.

-Talán ha nem tenne minden tönkre lelkileg, erősebb lennék. - köptem a szavakat az arcába.

-Olyan gyerekes vagy. - ingatta a fejét idegesen.

-Te pedig anyira undok. - mérgesen kikerültem, és a kórház ajtajában néztem körbe.

A nyomom an volt July és Dan, Sebastian pedig szinte mellettem jön.

-Most tényleg ezt csinálod? Feladsz mindent, egyedül akarsz maradni? - állított meg Seb, és maga felé fordított.

-Miért mi mást tehetnék?! - kiabáltam.
-Otthon mindenki egy utolsó kurvának tart, már itt is, nem mindegy?

-Miért nem hagyod hogy segítsünk? - kérdezte hitetlenkedve.

Legszivesebben a nyakába ugrottam volna, azért amiket tett eddig értem, és hogy még tovább harcolna hogy tisztázza a nevem.

-Mert nincs értelme. - suttogtam.

Inkább levezettem a tekintetem a földre, minthogy szembe találjam magam mérges pillantásával.

-Szóval nincs értelme. - motyogta el utánam, majd szépen lassan elhaladt mellettem.

-Akkor mond el miért tetted! - kiáltok utána.

Egy pillanatra lefagy, majd felém fordult.

-Micsodát? - tárja szét karjait.

-El érted a szívem, de ahelyett hogy megőriznéd, eldobod. - hiába a magabiztosságnak, sírva mondtam neki.

-Vigyáztam rá, de amint helyre jön minden, valami butaságot csinálsz. - mérgesen felrugta a kukát maga mellett, ami csattant a földön.

-Tényleg minden felelősséget rám akarsz hárítani? - alig láttam könnyeimtől, mégis kivehető volt ahogy hitetlenkedve felnevet.

-Én hagytalak ott reggelre? Én hagytam el a várost egy köszönés nélkül? - kérdezte, közben két lépéssel közelebb jött.

Nemlegesen ráztam a fejem, majd megtöröltem a szemem.

-Hiába harcolok érted, hiába teszek bármit is, te csak a rosszat veszed észre. - csóválta meg a fejét lemondóan.

-Kérlek Sebastian. - mondtam sírva.

-Mit kérsz? Nem tettem veled semmi megbocsáthatatlant. Nem vagyok Nick, nem tettem semmit az engedélyed nélkül. Képes lettem volna mindent a kukába dobni érted. De neked ez nem kellet. Otthagytál. - lerogytam a földre, és keserves zokogásba törtem ki.

-Bocsáss meg. - kértem, és a tenyerembe temetve az arcomat, próbáltam elrejteni a könnyeimet a világ elől.

-Álj fel. - lép mellém.

Nem nézek rá, csak tovább zokogom a földön. Megérzem a kezét a derekamon, ahogy felhúz, és megtart a karjai között.

-Ne sírj. - suttogja.

-De így könnyebb. - dünnyögtem a melkhasába.

Szorosan fontam körbe a karjaimmal derekát, megnyugtatott, hogy magam mellett tudhatom ebben a pillanatban.

-Akkor se sírj. Csúnya a szemed amikor piros. - nevetett halkan, mire bele csíptem a fenekébe.
-Hé!

Felnevettem, tekintetemet rá vezettem, csillogó kekségjeibe.

-Szeretlek Sebastian. - mondtam ki nehezen, mire széles mosoly terült szét ajkain.

-Szeretlek. - mondta ő is, és egyből ajkaimra nyomta sajátját.