Why are you so rude?! {Sebastian Stan Ff. +18}

42. Levél

Hihetetlenül gyorsan telt az idő. Ezt leginkább akkor érzékeli az ember, ha gyereke van, és látja milyen gyorsan nő. Éppen Sebet nézem, ahogy a lányunk a melkhasán alszik. Mindketten annyira nyugodtak voltak. Fújtam egyet, gondoltam kihasználom hogy a gyerek még alszik.

A fürdőben kezdtem, ugyanis mindenképp hajat kellett mosnom. Betekertem egy turbanba a hajam, és még birotvalkozni is volt időm. Épp végeztem mindennel, mikor hallottam a mocorgásokat. Bepillantva a szobába, láttam ahogy Sebastian épp fordítva adja rá a nadrágot a lányra, amire elnevettem magam.

-Jó reggelt. -köszöntött egyből egy csókkal.

-Nektek is. -mosolyodtam el, majd Diát is jól megölelgettem.

-Meg akartunk lepni azzal hogy szépen felöltözünk, de a kishölgy állandóan meg akart lógni. -kezdett Sebastian nevetni, mire a lánya is ugyan úgy kuncogott.

Az alma nem esik messze a fájától. Azok a szemek, a huncut kis mosoly.

-Meglepődtem hogy itthon vagy, azt hittem dolgozol. -fordultam újra Seb felé, aki megvonta a vállát.

-Itthon akartam maradni ma. Hogy ápoljam a gyönyörű nőt akit szeretek. -nyomott egy puszit a számra.
-A csodás lányom. -egy puszi Diának is.
-És a fiaam. -hajol a hasamhoz.

-Nem is biztos hogy fiú. -nevettem rá, de hiába, ő biztos benne.

Seb segített gyorsan elágyazni, hogy utana lemenjünk reggelizni. Pirítóst ettem, ugyanis nem mindig marad bennem az étel, ez a gyerek nagyon válogatós.

-Kinyissam? -kérdezte Seb, amint valaki csengetett.

-Maradj csak. -intettem le, majd az ajtóhoz lépve kitártam azt.

A póstás mosolygott rám, amit egyből viszonoztam. A kezembe nyomott pár levelet és újságot, majd elköszönt.

Az újságokat egyből az előszoba szekrényre dobtam, miközben a leveleket olvasgattam. Villany és vízszámla, és egy bírósági végzés.

Mi?!

Egyből kinyitottam, és alig tudtam végigolvasni, remegni kezdett a kezem és a lábam, le kellett üljek, majdnem elájultam.

Nick láthatást kér az én kis Diámra, mert azt állítja hogy az övé?! Ki van csukva!

Seb egyből felkapta a fejét a szipogásomra, és a szobába sietett. A kezébe nyomtam a papírt, mert nem tudtam elmondani hogy mi a baj. Nem hittem el, ez nem lehetett igaz.

Dia nem az ő lánya.
Nem lehet az ő lánya...
Remélem... kérem...