Temporary Fix (L.S.)-BEFEJEZETT

21

|Louis|

Mivel nekem már nem muszáj az utolsó héten bemennem az iskolába, nyilvánvalóan kihasználom a lehetőséget és inkább otthon maradok, de mindig elsétálok Harry elé, hogy utána együtt mehessünk el valahová.

- Holnap megint eljössz értem? - kérdezi Harry, miközben a mellkasomhoz bújik.

- Persze! Aztán felszállunk a buszra és elmegyünk a vidámparkba. Megfelel így a kis hercegnek?

- Tökéletes. Nagyon várom már, Lou! Olyan rég voltam ott és most együtt megyünk - derül fel az arca.

Annyira szeretem! Minden egyes nappal csak egyre szerelmesebb leszek. Rettegtem attól, hogy a rózsaszín köd majd egyszer csak úgy eloszlik, de ez szerencsére nem történt meg és hiszem, hogy soha nem is fog. Az egyetem-kérdés viszont csak kétségeket sző az agyamban. Tudom, hogy nem kéne, mert bízok bennünk és a kapcsolatunkban, de a távkapcsolat akkor sem lenne az igazi. Nekem szükségem van az érintésére és a tudatra, hogy a közelemben van. 

Hazz vállaim kopogtatja meg finoman ujjaival.

- Lou? Itt vagy még? - ül fel, így pontosan a sátor közepén ül, feje fölött pedig az egyik zseblámpa világít.

Ajkaim résnyire nyílnak, így bámulom az előttem ülő gyönyörűséget.

- Pontosan olyan vagy, mint egy angyal - húzom magamhoz vékonyka testét és milliónyi puszival halmozom el selymes bőrét.

- Édesem - fogja két tenyere közé az arcom, majd hüvelykujjával letörli azt az egy átkozott könnycseppet, aminek muszáj volt kicsordulnia.

- Én... én annyira szeretlek téged, Harry.

Az egyszerű, mégis rengeteg érzelmet rejtő mondat során szerencsésen egyre több csepp folyik végig az arcomon. Hazza viszont egytől egyig lecsókolja őket.

- Én is szeretlek téged Lou - mosolyog szomorúan. - De ne sírj, kérlek, mert ezzel egyáltalán nem nyugtatsz meg.

- Bocsánat, nem akartam. Csak azért mégis félek. Sajnálom, hogy valamilyen szinten felhoztam a dolgot, amit még meg is beszéltünk, hogy nem fogunk, de nem tudom elfelejteni csak úgy.

- Persze, ezt nem is lehet elfelejteni. Hidd el, nekem sem megy - hajtja fejét az ölembe.

Végigfuttatom az ujjaim a puha tincsekben és egy puszit nyomok homlokára.

- De nem lesz baj - suttogom csendesen.

- Én itt leszek neked mindig, Louis.

- Én is neked, Hazzym.

A pillanatot Harry telefonja csörgése töri meg.

- Ki az? - kérdezem kíváncsian, mert hát nem mindenki szokott csak úgy este tizenegyhez közeledve hívást kezdeményezni.

- Chelsea - mondja furcsállva. - Nem szokott ilyenkor hívni.

Hazz és Chelsea kétségkívül nagyon közel állnak egymáshoz, persze csak mint barátok. Ezt is igazolja szerelmem sápadt arca, mikor felveszi a telefont. Látszik rajta, hogy fontos neki. Kihangosítja a hívást és közel teszi az arcához.

- Szia, Chelsea! Mi újság? - kérdezi, viszont csak szipogást hallunk válaszként. - Mi a baj?

- Harry, átmehetek hozzátok? Nem.. nem baj az sem, ha nem - hadarja kétségbeesetten.

- Itt vagyok én is, ha nem zavar, gyere nyugodtan - válaszolok Harry néma kérdésére, amit szemeivel üzen nekem.

- Oké, indulok.