Védelmező [BakuDeku - Omegaverse - Befejezett]

40.fejezet

Két hét telt el a történtek óta.

Két szörnyen hosszú, fájdalmas hét. Nehéz volt, leírhatatlanul nehéz, de most mégis mintha a dolgok kezdtek volna visszaállni a normális kerékvágásba. Bakugou úgy tűnt belenyugodott, elfogadta, vagy legalábbis megpróbálta elfogadni a történteket.

Az ügy összességét tartalmazó aktát egyszerűen a kukába hajította, nem akarta látni. Mindent, ami Kirishimára emlékeztette a házában eltüntetett, noha kidobni nem volt szíve, elrakta őket jól, gondolván majd talán később, egyszer, egy szép napon rájuk talál, s felidézhet néhány egykori szép emléket.

Talán akkor már önfeledtül lehet boldog. Talán akkor már képes lesz más mellett is ugyanúgy érezni, mint egykoron mellette...

Talán lassacskán visszaköltözik már a csillogás a szemeibe, azokba a tüzesen ragyogó íriszekbe, melyekben mintha kihunyt volna az élet. Üresek voltak, semmitmondóak, letörtek. Mégis erősködött, próbálkozott javítani a helyzetén, mindent megtett, hogy egy cseppet már végre a dolgok a jó irányba haladjanak.

Midoriya végig vele volt, noha lehet, hogy egyszerűbb lett volna neki, ha már soha többé nem látja, viszont már csak ő maradt neki hátra, s senki más. Egyedül maradt volna. S tudta, hogy hiába, képtelen lett volna úgy túlélni ezt az egészet.

Sokat gondolkodott eközben azon, hogy felmond. Hogy hátra hagyja az eddigi teljes életét, lelép innen egy távoli helyre, de úgy érezte így az egész trauma feldolgozatlan maradna. Egy elnyomott valami lenne csak, mely egy napon még előtörhet, melyet egész életében cipelhet, miközben képtelen túllépni rajta.

Erős volt. Legalábbis az akart lenni. És úgy hitte akkor számít annak, ha mindezt itt átvészelni.

Egy hete már hogy ismét munkába állt. Talán könnyebb is. Gyorsabban telnek a napok, kevesebb ideje van azon elmélkedni, hogy hol rontotta el...

Bár semmilyen komolyabb ügye nincsen, elmunkálkodott az irodájában. Közben hallotta, hogy a Kirishima ügyében dolgozók elveszettek, nincs semmi nyomuk, s kezdik egyre inkább feladni.

Soha nem találják meg a gyilkost. A nyilvánosság sohasem fogja tudni, ahogy a férfi szülei és családtagjai sem. Ez az ő kis titkuk. Csakis az övék, s egészen a sírba viszik magukkal.

Szombat volt.

Kellemes szombat este, melyet a szőke hajú otthon töltött Midoriya társaságában. Borozgattak. Egyikük sem akart berúgni, többet inni a kelleténél, ez inkább csak hangulat teremtés volt. Együtt vacsoráztak. Amolyan otthoni randi volt.

Megbeszélték, hogy minden hétvégén ők ketten így összejönnek valahol, s csak beszélgetnek, jól érzik magukat, megpróbálnak feloldódni, noha ez Bakugounak még nehezen ment. De így haladtak. Lassan.

Viszont volt egy valami, aminek nem tudtak határt szabni. Bármennyire is akartak. Ezek pedig a vágyaik voltak. Szexuális vágyak, hisz mégiscsak egy alfáról és egy ómegáról volt szó.

Bakugou bizonytalan volt még az érzéseiben, melyeket a másik felé táplált, viszont a testi vágy tagadhatatlan volt, nem is próbálták elnyomni, felesleges kínlódás, szenvedés lett volna az mindkettőjük számára.

Midoriya zöld szemeivel őt fürkészte, ajkain halvány mosoly pihent, szorosan mellette ült, míg nem végül óvatosan közelebb hajolt hozzá megszüntetve ezt a kevéske távolságot is. A szőke hajú nem ellenkezett, hagyta, hogy a puha ajkak betapasszák az övét, miközben a másik óvatosan arcára csúsztatta a kezét.

Lehunyta a szemeit, s élvezte a pillanatot, A szerelmes csókot. Sokszor maga számára is hihetetlennek tűntek az érzések, melyeket a zöld hajú felé táplált. Midoriya tényleg őrülten szerette őt, mégis minden érintése gyengéd és óvatos volt. Szeretetteljes.