Védelmező [BakuDeku - Omegaverse - Befejezett]

28.fejezet

Ahogy elhangzott a döntés, úgy hullott Bakugou ezernyi darabra.

Úgy érezte nem kap elég levegőt, hogy fullad, egyszerűen megfojtja a szorongató érzés. Próbálta összeszedni magát, s könnyeit elnyomni.

A sírás egyáltalán nem volt jellemző rá, legalábbis mások előtt nem. De senki sem tudta mi történik akkor, amikor egyedül van, hogy mit nyom el magában, mit rejteget... Az egész élete keserű volt, fájdalmas, félelemmel teli. Sokszor képtelen volt belegondolni a jövőjébe, félt, úgy hitte, hogy olyan sohasem lesz, mert egy ponton elcseszi. Egy súlyos, visszafordíthatatlan hibát vét, és akkor... mindennek vége.

Úgy érezte, nem is... tudta, hogy most jött el ez a pont. Ezt pedig épp ésszel képtelen volt felfogni.

Remegve szorongatta a kezében a táblát, a nevével rajta, míg ellőtték a képet, aztán ujjlenyomatot vettek, s mi egyéb. Mígnem a vérvételhez jutottak.

Sohasem értette miért van erre szükség, egyszerűen képtelen volt felfogni. Akkor már más egészségügyi vizsgálatra miért nincs sor?

Persze... sok minden kiderül a véréből, mondhatni drog tesztnek is, nem mintha ez lenne a célja. Ennél sokkal súlyosabb dologról van szó.

Ez volt az a pont amikor elvesztette az önkontrollját. Eddig tűrte, ismerkedett a gondolattal, próbált beletörődni, de egyszerűen képtelen volt. Azt hitte csendben tűri, átvészeli, de abban a pillanatban nem így volt.

Ütött, rúgott, s képes lett volna az erejét is használni, ha az a rohadt bilincs engedte volna, csakhogy így nem tudta. De ez nem számított. Hiába tudta, hogy ezáltal mindenki erősebb nála, hiába számított így gyengének az ellenfeleivel szemben, nem érdekelte az ebből származó szégyen, nem gondolkodott, s nem is hezitált.

Mindenkit meglepett ezzel. Az ellenkezésével. Mindig is hirtelen haragú volt, erőszakos, de komoly és súlyos helyzetekben megtartotta a hideg vérét, ez viszont nem egy ilyen alkalom volt.

Egy rendőr tartotta vissza, hisz minden áron próbált szabadulni, elmenekülni. Emiatt már biztos, hogy semmi esélye sincs óvadék kérésére, a felülvizsgálásnál úgyszintén elutasítanak... Ezzel csak rossz fát tesz a tűzre... Mégis... ha sikerülne... ha valamilyen csoda folytán megúszná... akkor, talán...

Ez persze csak mese, hitegetés, a valóság ennél sokkalta nehezebb és zordabb.

- Engedjenek el! – kiabálta küzdve, próbálva szabadulni. Teljesen kétségbe volt esve.

Mindenki értetlenül állt a helyzet előtt. Alig bírtak vele.

- Bakugou! – szólt rá Shinso, ki ekkor sietett a helyiségbe.

- Engedj el! – rivallt rá, s ahogy elhagyták a szavak ajkait, megdermedt. Hibát vétett, és már nem volt menekvés.

Szemei kikerekedtek, végtagjai megdermedtek. Nem moccant. Képtelen volt, bármennyire is akart.

Tisztában volt mindennel, ami körülötte zajlik, hallotta a hangokat, érezte a szagokat, de képtelen volt parancsolni a testének. A parancsokat valaki más szabta meg...

Hallotta Shinso utasítását.

„Ülj le!"

A teste pedig magától cselekedet, bármennyire is nem akarta ezt.

Gyűlölte Shinsot, a képességét, a személyiségét. Undorítónak találta az egészet. Ez pedig legalább kölcsönös volt, mindketten ugyanúgy éreztek a másik iránt. És most biztos volt benne, hogy a lila hajú kiélvezi a szenvedését, azt, hogy parancsol neki, hogy ilyen helyzetbe hozza, hogy megakadályozza abban, amit akar. Boldoggá tette, szinte a zsigereiben érezte ezt.