Védelmező [BakuDeku - Omegaverse - Befejezett]

12.fejezet

Bakugou csendben állt a tükör előtt, nyakkendőjét igazgatva, melyet így is csak nehézkesen sikerült megkötnie. Gyűlölte. De a jeles alkalmakor kénytelen volt viselni, s mára már természetes volt, hogy ha kellett, akkor hordott, ellenben az iskolás éveivel... Az elmúlt időben mindig Kirishima kötötte meg neki. Emlékezett rá, hogy morgott miatta folytonosan, de titkon élvezte nézni ahogy a férfi, akit mindennél jobban szeret, hogy ügyeskedik. Egyszer felajánlotta neki, hogy megtanítja a férfinek megkötni, de Bakugou nem akarta ezt. Konkrétan hagyománnyá váltak már az ilyen közös pillanataik, furcsa lett volna, ha ez egyszer nem így történik. Viszont most úgy tűnt, eljött ennek is az ideje... De ki gondolta volna, hogy pont ilyen módon? Mert Kirishima már sohasem lehetett ott vele, sohasem segítheti ki már, mosolyoghat rá és mosolyogtathatja meg a másikat.

Bakugou a fiatal férfi temetésére készült, s már most a sírás fojtogatta. Annyi emlék... minden apróság, jelentéktelen dolog mögött annyi jelentőség bújik meg... Ezek az apró örömök, szokásos, de valahogy mégis különlegesebb rutinok, ezek mind-mind csak akkor jövünk rá, hogy mekkora jelentőséggel is bírtak, amikor már elveszítjük őket.

Bakugou pedig most üresnek érezte magát. Egy test érzelmek nélkül, egy belül halott ember.

Fogalma sem volt arról, hogy fogja átvészelni. Nem akart ott, mindenki előtt összetörni, de ez szinte lehetetlennek tűnt.

Ökölbe szorította a kezeit, míg mély levegőt véve ellépett a tükör elől.

Úgy érezte minden felborult, hogy elvesztette mindenét. Mindent, amit annyi éven keresztül építgetett, amiért küzdött. Nagyon nehéz volt egyáltalán annyi küzdelem után ennyivel beérnie mindössze, de úgy, hogy még ezt a keveset is elvesztette, teljesen reményvesztett volt.

Kirishima két napja elhunyt, meggyilkolták... És most... őt gyanúsítják a meggyilkolásával. Szörnyen érezte magát. Fogalma sem volt arról mit kéne tennie, de nem bírt volna otthon csendben tűrni, amíg a nyomozás véget ér. Elégtételt akart venni, de így... Lehetetlen.

Most borzasztóan bánta és szégyellte magát. Az előző napon leitta magát, az éjszakát Midoriyánál töltötte, mocskos dolgokat tett és... eközben pedig a virrasztás zajlott. Ő pedig valahol máshol jól szórakozott. Nem érette magát, hogy hogy dönthetett így...? Hogy mégis, hogy süllyedhetett ilyen mélyre? Mégis mikor lett ilyen undorító?

Talán a saját elméje így akarta megkímélni valamelyest a teljes összeroppanástól?

Nem tudta, s nem is volt ideje tovább gondolkodnia ezen, indulnia kellett.

Felsóhajtva lépett ki a bejárati ajtón, ki a zuhogó esőbe.

Furcsa hangulatot kellett benne az időjárás, mintha minden és mindenki gyászolna. Sietős léptekkel szállt be az autójába, noha így sem úszta meg teljesen szárazon. De nem is nagyon zavarta ez most.

Azon gondolkodott, hogy lehetséges, hogy nem is kéne esernyőt vinnie, akkor legalább a hatalmas cseppektől nem látszódhatnának a saját könnyei.

Persze tudta, hogy ez a gondolat hülyeség, mégis egy cseppet megnyugtatta.

Rövid perceken belül a helyszínre ért. Összeszorult a szíve, ahogy kiszállt az autójából, kitekintve a fekete ruhás, szomorú arcokra, az elhunyt férfi családjára és a barátaira.

Felhúzta az esernyőjét, majd azzal valamelyest eltakarva az arcát elindult befele a temetőbe.

Rendes sírköves temetése lesz, s ha... ha összeházasodtak volna... ha megkérte volna a kezét, ha az álmodott férje lehetne, akkor az ő neve is ott állna már pirossal az ő sírkövén.