Védelmező [BakuDeku - Omegaverse - Befejezett]

3.fejezet

- A-amire kíváncsi vagy... a-az nem tartozik rád – sziszegte Bakugou félrenézve – Ne üsd bele az orrod, olyan dolgokba, amikbe nem kéne – morogta lesütött tekintettel sétálva a székéhez, melyben felsóhajtva helyet is foglalt.

- Nem szeretnéd tudni, ki Kirishima gyilkosa? – kérdezte Midroiya figyelmesen figyelve a férfit, ki erre élesen szívta be a levegőt.

- A két dolog nem egyenlő egymással – rázta meg fejét, lehunyva szemeit.

- Ezzel csak akadályozod a nyomozást... - suttogta a zöld hajú fájdalmas hangon.

- Oh, kérlek, én nyomozok az ügyben, nem te! Te csak egy semmirekellő senki vagy, aki ide pofátlankodott, a helyeben meg sem mernék szólalni, nemhogy ilyen vádakkal előállni! Hadd én döntsem már el, hogy mi segít az ügyben és mi nem! – förmedt rá ideges tekintettel, mire a férfi lemondóan felsóhajtott.

- Csak segíteni szeretnék, Kacchan... nem értem, miért esik olyan nehezedre megérteni ezt...? Tudom, hogy csak szálka vagyok a szemebedben... de kérlek, nem akarok folyton könyörögni, ezzel egyáltalán nem haladunk előre...

- Talán, ha nem lennél itt már haladnánk! – szólt vissza elhúzott szájjal, mire a zöld hajú szomorkásan félrepillantott.

- Tényleg azt szeretnéd, hogy elmenjek...? – kérdezte komolyan pillantva a skarlát vörös szemekbe. Bakugou legszívesebben rávágta volna, hogy igen, de valami visszatartotta.

Elhúzta a száját, félrepillantott, de nem mondott semmit.

- Még nem tudom, hogy a hasznomra leszel-e vagy sem... - motyogta grimaszolva – Eddig kurvára nem voltál arra...! Viszont, ha most elküldelek, engem kirúgnak... És kezdem úgy érezni, hogy ezt te kihasználod – húzta össze szemöldökeit, szúrósan nézve a smaragd színű szemekbe.

- Tévedsz – rázta meg a fejét rögvest Midoriya – Ez nem igaz és... nem akarnék neked rosszat... Szóval, ha tényleg elküldesz, megbeszélem a főnököddel, hogy miért is gondoltam meg magam, neked abból semmi bántódásod nem származik... Megteheted.

- Manipulálsz – suttogta a szőke hajú, rosszallóan megrázva a fejét, mire a zöld hajú zavartan elmosolyodott – Mindig is jó ember ismerő voltál, de ne hidd azt, hogy nem látom, mit akarsz... Hogy mit takar a maszk... Próbálod elérni, hogy megsajnáljalak, próbálsz egy kis tudatalatti szimpátiát kelteni bennem... Mégis mikor kezdtél el ilyen mocskosan játszani...? – kérdezte értetlenül, mire Midroiya megrázta a fejét.

- Nem ismerem még olyan jól az „új" Kacchant, noha bár eddig teljesen úgy viselkedtél, mint a tinédzser éveinkben, de tudom, hogy megváltoztál. Azóta... jobban félsz... - pillantott fel rá – Valamitől nagyon, de nagyon félsz... Talán attól, hogy lenéznek, hogy... nem is tudom... De látom benned a változást... Folyamatosan változol... Amíg Kirishimával együtt voltatok sokkalta nyugodtabb voltál, kevesebbet kiabáltál és bosszankodtál... Jót tett veled... Talán mellette, nem kellett felhúznod a falaidat, magadat adhattad... Kirishima... ő... ő tudod nekem is nagyon hiányzik – sóhajtotta őszintén, könnyes szemekkel – Akárcsak te, úgy én se próbálom mutatni, hogy mennyire fáj, de... nap, mint nap találkoztunk, voltunk együtt bevetésen, ha úgy adódott elbeszélgettünk... Folyton rólad áradozott, borzasztóan szeretett téged Kacchan! – mosolygott a szőke hajúra – Igen... lehet, hogy most megkíséreltek rávenni arra, hogy beletörődj és együtt dolgozz velem, de... csakis az ő és a te érdeked miatt. Ő már sajnos nem él, és olyannyira látszik rajtad a megtörtség, a fájdalom... Tudod, próbáltam vele beszélni a szakításotok után, de nem mondott semmit... Borzasztó mód meg volt törve és nekem fogalmam sem volt mi történt így hirtelen. Bár ami azt illeti, nem ismertem őt olyan jól, mint a közeli baráti köre, azért láttam, hogy megváltozott, nem sokkal azelőtt mielőtt véget ért a kapcsolatotok... Nem tudom miért, és nem szándékozlak faggatni, se mi egyéb, de van egy olyan érzésem, hogy bármi történt akkor vele, vagy veletek, nagy befolyással van a történtekre... Ezért szeretnék néhány személyesebb kérdésre választ kapni... Mert... megérdemli, hogy tudjuk az igazat, hogy megbüntessük, hogy elkapjuk a tettest. Tudom, hogy nem tudom megváltani a világot, megtanultam az évek alatt... Eleinte nagyon fájt elfogadnia a gyermeki énemnek, hogy... hogy nem minden lehetséges, hiába nem hittem eddig a lehetetlenben, kénytelen voltam én is végre feleszmélni. De most már azt hiszem megbékéltem mindennel... És... Az egykoron volt gyerekkori barátomért, ki éveken át a legnagyobb motivációm volt, aki nélkül ma lehet, hogy egy senki lennék, neki szeretnék most segíteni, mert valakit boldoggá szeretnék tenni, remélem... ezt ő is megérti – nézett mélyen a skarlát vörös szemekbe, melyek komoran bámultak a semmibe.