Védelmező [BakuDeku - Omegaverse - Befejezett]

15.fejezet

Midoriya halványan elmosolyodott, ahogy a szőke becsapta az ajtót. Valamelyest kellemes érzés fogta el testét.

Az, hogy magára meri hagyni, sőt, hogy nem dobja ki rögvest, talán azt jelentené, hogy a korábbi feltételezése ellenére is megpróbál benne valamennyire bízni?

Ez borzasztó jól esett neki és nem is tervezett csalódást okozni a másiknak. Örült, hogy egy kicsit vele lehet, hogy talán szépen elindulhatnak egy úton, melynek végén az a gyerekkori barátság várja őket, amely egyszer csak váratlanul megszakadt.

Nem volt szüksége többre, még ha arra is vágyott, akkor sem. Fontos volt neki Bakugou, ami azt is jelentette, hogy nem akarta most, egy ilyen helyzetben ilyenekre rákényszeríteni. Mégis... az az éjszaka... Úgy érezte szörnyű hibát vétett, de ugyanakkor már nem tudta visszacsinálni, muszáj így beletörődnie. Sajnálta Bakugout, hogy ilyen trauma érte. Neki is fájt. Kirishima mindig is egy csodálatos ember volt, s ha mindenképp ilyen korán éri a vég, akkor legalább hősi halált halhatott volna. Hisz az ő nézetéből az lett volna a „legférfiasabb".

Midoriya elmosolyodott a gondolatra, de aztán fájdalom költözött a szívébe. Hiányzott neki is. Úgy érezte jól kezeli a helyzetet, meglepően jól, de ugyanakkor belül szörnyű mód tudott neki ez fájni. Megtanulta magát erősnek mutatni, All Might megtanította neki, hogy ő, hogy csinálta, s szépen, lassan beleivódott. Hiszen neki is szüksége volt erre, most, hogy átvette az egykori helyét. Első számú hősként nem mutathat megtörtséget, mert akkor az emberek is elvesztik hitüket. Áttudja érezni, amit Bakugou. Csak amellett, hogy ő is elnyomja az érzéseit, Midoriya megtanulta azt is, hogy örökre nem fojthatja el őket és igenis mutathat gyengeséget a barátai előtt, akik ismerik őt. Tudják, hogy soha nem adná fel, de ő is csak egy ember. Nincs ezzel semmi baj. Ő is sírhat, megteheti. Vannak olyan helyzetek amikor képtelen nem ezt tenni.

A férfi felsóhajtva kelt fel a konyha pulttól, az egyik amellett sorakozó bárszékről.

Végig pillantott a szőke hajú férfi házán, ismételten szemügyre véve azt. Volt egy olyan sejtése, hogy az anyja volt a berendezés főtervezője. Hasonlított az előző házukra, otthonos volt, mégis valahogy fényűzőbbnek tűnt egy átlagos háznál. Végül is jómódból származott a férfi. A szülei birtokában áll az egyik legnagyobb kórház egész Tokióban, melynek a férfi édesanyja a jelenlegi főigazgatója, s egyben annak egy nagyon jó, jól képzett orvosa is. Sajnos Midoriya már került oda egyáltalán nem szép állapotban, de nem csalódott a férfi anyjában, hisz akkor ő ott megmentette az életét.

Hálás volt neki, még szép. S bármilyen szörnyűséget is tett vele a nő fia, neki is ugyanúgy hálás volt.

Így utólag persze értette, látta, hogy a férfi nem gondolt komolyan semmit akkoriban, egyszerűen az egész csak egy gyermeki játék volt, csak a kelleténél jobban elszabadultak a dolgok. És a férfi azóta megváltozott, szembenézett a tetteivel, azok következményeivel, bár gyanította, hogy nem sikerült még mindig mindent elfogadnia. Neki is nehéz ez. Látta rajta, hogy mennyire szörnyülködve reagált az elmeséltekre. Tényleges sajnálta, amit akkoriban tett és mondott.

Midoriya körültekintett a konyhában, majd a hűtőhöz lépve kinyitotta azt, s megnézte, hogy milyen hozzávalói és ételei vannak idehaza a férfinek.

Nem tervezte felgyújtani a konyhát, ahogy azt Bakugou kérte. Ő is egyedül élt és tudott főzni, ahogy azt is tudta milyen ételeket szeret a másik, így végül azt az ő saját kedvencével kombinálva kezdte el elkészíteni.

Remélte, hogy nem rontja el, s bár tudta, hogy nem fog tudni olyan jót készíteni, amilyet a másik, remélte izélni fog neki, s legalább ezáltal egy kicsi örömet tud neki szerezni. Noha ezt elég nagy naivitásnak tartotta, mégis hagyta magát beleélni a gondolatba.