Védelmező [BakuDeku - Omegaverse - Befejezett]

18.fejezet

Bakugou képtelen lett volna elengedni a másikat, görcsösen ragaszkodott hozzá, ujjai szinte elfehéredtek, ahogy azok a zöld hajú pólóját markolászták. Midoriya pedig csak csendben állt ott és fájdalmas tekintettel simogatta a síró férfi hátát.

Nem tudta mi történt. De számtalan érzés keringett már benne is, amikor megpillantotta a hozzájuk érkező férfit. Tetsutetsu annak idején amint befejezte a hősképzőt a másik oldalra állt. Nem tudta mi történt, mi változhatott, de mindannyiukat ledöbbentette ez a váltás és volt olyan, akit szörnyen meg is viselt ez. Legfőképp a volt osztálytársait, a barátait... Most pedig már évek óta ellenségeknek számítanak.

Midoriya tudta jól mennyire jóban voltak Kirishimával és azt is, hogy Bakugou amiatt, hogy ezt művelte velük szörnyen haragszik rá, így nem mert semmi jóra gondolni amikor összeengedte ezt a kettőt.

De végül csak nem tudta, mi lehetett az, ami ekkora szívfájdalmat okozott a férfinek. Már néhány napja nem látta ennyire letörtnek.

Eddig úgy gondolta, hogy lehetséges, hogy elkezdett beletörődni a dolgokba, de jelen helyzetben már látta, hogy erről szó sem volt. Egyszerűen csak arra a pár órára szedte össze magát, amíg konzultáltak, csak addig mutatta magát erősnek, a maradék idejében pedig több mint valószínű magába roskadva sírt.

- Minden rendben lesz – suttogta a zöld hajú – Jobb lesz... Ígérem – szorította magához, óvatosan beleszippantva a kellemes illatú hamvasszőke tincsekbe.

Szíve hevesen vert, de egyben fájt is. Fájt a másikat így látnia. Szeretett volna neki segíteni, elvenni minden fájdalmát, de tudta, hogy ez lehetetlen. Hogy kénytelen végig nézni a szenvedését, hallgatni a sírását, s ölelni őt, vigasztalni, legalább mellette lenni, ha már többet nem is tehet érte.

Még mindig furcsa volt így látnia. Azt az erős férfit, aki mindenkivel szemben goromba, aki látszólag mindenkinél nagyobbra tartja magát, most sokadjára is itt sír a karjaiban.

S úgy érezte ettől csak... csak még jobban beleszeret. Látni az emberi oldalát... A törékeny, sebezhető fiút, aki megbújt benne... Annyira szeretett volna megszabadulni az érzelmeitől hosszú időkön keresztül, mégis... így képtelen.

Bakugou hirtelen kihúzta magát, kezei még mindig ugyanúgy szorították a ruhaanyagot, de mégis mély levegőt véve felnézett a smaragd színű íriszekbe.

Midoriya kíváncsian nézett rá, s arra várt, hogy mit szeretne mondani, vagy cselekedni a másik.

Nem szokványos látvány volt ilyen közelről látnia a másik gyönyörű kisírt skarlát vörös íriszeit, a kipirosodott arcát, az azon pihenő még le nem folyó könnycseppeket. A férfi ajkai remegtek s nem mozdult.

A zöld hajú már épp szóra nyitotta volna a száját, mikor a másik végül cselekedett.

A szőke hajú férfi az ajkait a másikéra nyomta, ezzel sokkba taszítva Midoriyát, de nem izgatta.

Szorosan lehunyta szemeit, miközben óvatosan megízlelte a puha ajkakat és a magasabbik vállaiba kapaszkodott, mire végül az feleszmélve, gyengéden átkarolta Bakugou karcsú derekát, s magához vonva őt vissza csókolt.

Nem tudta kitalálni miért kezdeményezett csókot a másik, de élt az alkalommal. Tudta, hogy nem kényszerből és még csak nem is az ő kedvéért teszi, így sodródott az árral.

Bakugou szörnyen gyengéd volt, az ajkait csak épphogy rányomta a másikéira, míg könnyei végig folydogáltak az arcán.

S folytatta és folytatta, egyáltalán nem váltva tempót.