Védelmező [BakuDeku - Omegaverse - Befejezett]

39.fejezet

- Hé... Kacchan... Kérlek, ne sírj – cirógatta meg Midoriya a férfi könnyáztatott arcát, míg másik kezével a férfi reszkető vállát simogatta – Sh... Semmi baj... Minden rendben lesz – csókolta le óvatosan a vörös orcáról az aprócska sós cseppeket, miközben magához húzta őt, hagyva, hadd fúrja a másik a fejét a pólójába. Eközben a zöld hajú aprócska csókokat hintett a férfi vállára, lassan nyaka felé haladva, miközben nyugtatóan hátán le-fel vezette kezét.

- Vége van. Teljesen vége van... Most már tudod... tudom, hogy nehéz, hogy haragszol rám, hogy félsz, meg vagy ijedve, de ez normális! És tudom, hogy nem a legjobb ember vagyok ezek után, de itt vagyok és számíthatsz rám, itt leszek veled örökre, soha nem hagylak el! Kérlek próbálj meg egy kicsit megnyugodni! – suttogta fülébe, miközben óvatosan a szőke tincseibe túrt, hallgatva a másik heves szívverését, s a halk szipogását. A szőke hajú kezei erősen szorították a másik pólóját, melyet már a könnyei is benedvesítettek.

Szörnyen elveszettnek érezte magát. Fogalma sem volt arról, hogy mégis mit kéne tennie egy ilyen helyzetben. Egyszerűen kilátástalan volt az egész. Ahogy azt sem tudta, hogy a szívére, vagy az eszére hallgasson, noha egyik se sugallta azt, hogy Midoriyával kell gondtalanul leélnie az életét, úgy téve mintha mi sem történt volna.

Ugyanis a szíve Kirishimához húzott... Bármennyire is próbált róla letenni, képtelen volt rá.

Hiába a zöld hajú egy alfa, kinek ő az ómegája, a tulajdona, hiába, egyszerűen ez a volt szerelem képtelen volt megszűnni. Borzasztó kettősséget érzett és nem tudta mit kéne cselekednie.

Midoriya csókjai megnyugtatták. Kellemes érzéssel töltötték el a testét és valamelyest hálás volt neki azért, amiért itt volt vele.

Viszont az az énje, amelyik ezt érezte, mintha nem is tudott volna arról, hogy ő a gyilkos... a gyilkos, akit minden áron meg akart büntetni, szenvedést nyújtva neki. Mintha Midoriya és a gyilkos nem egy személy lettek volna.

Bárcsak így lett volna... Bárcsak sohasem tudta volna meg az igazat. Noha beletörődni sohasem tudott volna, könnyebb lenne. Sokkal, de sokkal könnyebb.

A zöld hajú továbbra is gyengéd csókokat lehelt Bakugou nyak hajlatába, kedves szavakat suttogva neki, megígérve, hogy minden rendben lesz, hogy végre vége az egésznek, elfeledkezhet mindenről és ők ketten boldogan, gátlások nélkül élhetnek.

- Kacchan... nincs azzal semmi baj, hogy ómega vagy. Én sohasem fogom neked azt mondani, hogy csak ezért add fel az álmaid, tudom min mentél keresztül, hogy mennyit küzdöttél, én is szörnyű helyzetben voltam hozzád hasonlóan, teljes mértékben át tudom érezni azt, amit te, ezért is örülök neked, mint sem megpróbálom elvenni azt amit elértél, csak mert aggódom érted! Ha más lennél, akkor is ugyanúgy veszélyes lenne, ugyanúgy megsérülhetsz, szörnyű helyzetbe kerülhetsz. Nincs ezzel semmi baj! Óvatos vagy, tudom. Én támogatlak mindenben, jó? – kérdezte halvány mosollyal az ajkain, mitől a másik csak jobban sírt – Sh... időre van szükséged, tudom, de meg kell nyugodnod... lassan, de muszáj feldolgoznod... basszus... annyira sajnálom – csuklott el a hangja – É-én... annyira nem... nem akartam ezt, nem szerettem volna! És bárcsak... bárcsak.... visszahozhatnám, bárcsak ez megvalósulhatna...! Kacchan... hiányzik, nekem is, nagyon... De ő is itt van. Itt van velünk, figyel minket, vigyáz ránk és azt szeretné, hogy mind boldogok legyünk! Kérlek, szedd össze magad, ő érte! - szorította magához még jobban.

– Sz-szeretnéd meglátogatni? – kérdezte bizonytalanul, kis idő elteltével, mire érezte ahogy a másik biccent néhány aprót, mire ő csak szomorúan elmosolyodva bólintott – Rendben – suttogta halkan – Együtt elmegyünk hozzá, oké? – kérdezte kedvesen – Hé... nézz a szemeimbe – sóhajtotta lassan elhúzódva tőle, gyengéden kezeibe véve a másik könnyes arcát, megvárva míg a vöröslő szemek felveszik vele a szemkontaktust.