Védelmező [BakuDeku - Omegaverse - Befejezett]

Epilógus

Három hónap. Ennyi telt el azóta.

Három kínkeserves hónap.

Boldogok voltak. Végre mindkettőjük életébe beköszöntött az öröm, a gondtalanság.

Összeköltöztek. Együtt éltek, együtt töltöttek minden adódó percüket, kiélvezve az élet apró örömeit.

Persze ez csak a látszat volt. A valóság sohasem volt ennyire szép, tiszta, tökéletes és jó...

Talán Midoriya ténylegesen is boldog volt, talán ő kis ideig az áloméletét élhette, végre megkapta azt amire hosszú időkön keresztül vágyott.

Bárcsak Bakugou is el tudta volna mondani ugyanezt. Bárcsak ő is ilyen felhőtlen boldogságban élhetett volna.

Az idő teltével eleinte mintha javultak volna a dolgok, mintha kezdett volna beletörődni, ám még csak ekkor jött az igazi szenvedés, a fájdalom. Ugyanis szembe kellett néznie a szerelme gyilkosával. Mire azt hitte elfogadta az egészet, az elméje felfogta azt is, hogy Midoriya a tettes. Az ember, aki az egyetlen támasza, a szeretője, akivel nap mint nap szembe találkoznak, egy levegőt szívnak, s közben élvezniük is kéne egymás társaságát.

Ez volt az a pont, amibe azt hitte, hogy beleroppan. Hogy beleőrül. Borzasztó bűntudat s fájdalom kínozta. Darabokra tépte a lelkét, belülről teljesen szétmarcangolta. Tényleg nem bírja tovább... képtelen elviselni ezt az egészet. Annyira próbálkozott, annyit küzdött érte, mégis be kellett látnia, hogy ő valójában gyenge. Gyenge.

Soha az életben nem esett ennyire nehezére elfogadni egy szócskát. Végig ez ellen küzdött. De most már tudta, rájött, hogy ez így van. Világéletében az volt és az is marad.

Gyűlölte a jelenleg mellette békésen szuszogó zöld hajú férfit. Teljes szívéből rühellte, s ki nem állhatta, az pedig, hogy a teste egyszerűen vágyott rá, megőrült érte, teljesen kikészítette. Borzasztó nehéz volt fenntartania az álarcát. A valójában nem is létező boldog arcot, mely szeretet sugall a másik felé. Nem lesz rá képes. Már tudta, hogy sohasem lesz képes őszintén azt mondani neki, hogy szereti, mert ez élete legnagyobb hazugsága. Igazából nem szerette. Soha. Ő csak Kirishima helyének a bepótlására szolgáló báb volt. Bakugou egy szörnyeteg. Tudta magáról. Az volt.

Magával is elhitette, hogy szereti, hogy tényleg ő a boldogságának a kulcsa, most, hogy így egyedül maradt.

Kár, hogy az élet nem ilyen egyszerű. Nem egy szép szerelmi történet, melynek végén a két főszereplő boldogságra lel. Összeházasodnak és családot alapítanak. Nem mindenkinek adatik meg ez, bökkenők nélkül pedig szinte sohasem. Lehetetlen.

A jelenlegi életét már nem tudhatta a sajátjának. Ő már ebben a világban valójában nem is létezett. Egy érzelmek nélküli megtört báb volt. Egy senki. Egy belülről teljesen üres doboz, melyet kipingáltak, bársonyszerű anyaggal beborítottak, s díszes szalaggal összekötötték, mely a bevonat fenntartására szolgált. Az álarc fenntartására, hogy ne látszódjon az az alatt lévő csúf, barna papír anyag, melynek a belsejében hatalmas űr tátongott.

Megszorította a kezében tartott kést. Egy aprócska könnycsepp futott végig az arcán, miközben a mellette alvóra pillantott.

Békés nyugodt utolsó percek. Amit tett az megbocsáthatatlan, cserébe mentsen is meg bármennyi életet. Megölte. Elvette tőle a szerelmét, ezáltal örök szenvedésre ítélve őt.

Nehéz volt, de tudta, hogy valójában nem képtelen megtenni, sőt, biztos volt benne, hogy képes rá. Megöli. Megteszi. Megteszi ugyanazt, amit ő is tett a szerelmével.

Midoriya bízott benne, bízott abban, hogy viszont szereti a másik, s most védtelen volt, nem számolt azzal, hogy netán a másik álmában megöli. Ki gondolt volna ilyen amikor az élete szerelmével lehetett együtt?

A szőke hajú aprót nyelt, majd nem habozott tovább, kegyetlenül a zöld hajú szívébe mártotta a kést. Pillanatokon belül kihunyt benne az élet. Összerezzent, de fel sem ébredt.

Bakugou sokkosan hátrált el tőle, miközben érezte, hogy leveri a víz. A könnyei is egyre szaporábban folydogáltak le hófehér arcán. Aztán mély levegőt vett, s végigmérte művét.

Egy pillanatra lehunyta a szemeit. Kezei ökölbe szorultak.

Végül ismét odalépett és kirántotta Midoriya mellkasából a kést.

Aztán a vérrel borított pengét magára szegezte. Reszketett, de hatalmas mennyiségű elszántságot érzett.

Hirtelen az anyja jutott az eszébe, majd az apja halvány képe is megjelent előtte. A szülei... A szülei, kik felnevelték, kik azzá tették, aki ma volt. Bárcsak ne egy csalódás lett volna... Bárcsak lett volna ereje tovább élni. Bárcsak képes lett volna értük életben maradni... De nem ment. Kevés volt. Túl kevesek voltak neki.

Felfelé pillantott, Kirishima képe rajzolódott ki elméjében, miközben sírásra görbült ajkai szomorú mosolyra húzódtak.

- Megyek, ne aggódj - suttogta reszketeg hangon - S-sietek - remegett meg könnyes hangja - Veled leszek és boldogok leszünk - sziszegte zokogva - Szeretlek - nyögte ki utolsó szavát, majd szíven szúrta magát. Gyors, szenvedés nélküli halált biztosítva önmagának.

Az élettelen teste a földre hullott, a szoba vérben úszott. Vörös... csodálatos skarlátvörös... Akárcsak az ő szemeik. A ragyogó szeretetet árasztó íriszek.

Megtette. Elégtételt vett, s most már békében nyugodhatott a lelke. Valahol egy másik helyen, egy ismeretlen titokzatos helyen, hol ők ketten végre ismét együtt boldogok lehetnek. Csak Kirishima és ő.

A Midoriyával közös titkukat, pedig ezáltal a sírba vitte. Soha nem derült ki az igazság. S soha senki sem tudta mi és pontosan miért is történt az otthonukban. Csak találgatni tudtak, de az elhunyt hősök elvesztését az egész világ meggyászolta, örökre a tudatukba vésve az egykor az emberek előtt a remény szikrájaként élő embereket.

Nem tudom pontosan ki milyen befejezésre számított, de valahogy én ezt éreztem ehhez a könyvhöz illőnek. Igazából nincs túl sok hozzáfűznivalóm, mindenesetre nagyon élveztem a nyomozós részét ennek a történetnek, noha azt hiszem, hogy van még mit fejlesztenem a fordulatokon. Nagyon szerettem ezt a párost és kimondottan érdekes volt Midoriyát domináns szerepben megírni, ám sokszor nehézkes is. Bakugou személyiségével egy ilyen szituációban kissé meggyűlt a bajom, hisz ő nem a folytonos siránkozásáról ismert, mindenesetre remélem érezhető volt benne a karakter személyisége. Életem első Omegaverse sztorija volt ez, s bevallom nagyon régóta szerettem volna már egy ilyet írni, bár nem teljesen olyan lett amilyenre terveztem, azért remélem kellően élvezhető lett! Szóval nagy szeretettel várom a véleményeket és a kritikákat a könyvről!

Még mellékesen, ahogy mindig szoktam ezúttal is leírom, hogy az epilógussal együtt kikerült a következő könyvem prológusa is, mely Stranger címen található meg, ez pedig ezúttal egy Dabi x Reader sztori lesz, szóval, ha valakinek kedve van hozzá, akkor ott találkozunk!

Köszönöm, hogy elolvastátok ezt a történetet, legyen szép napotok!