Védelmező [BakuDeku - Omegaverse - Befejezett]

1.fejezet

Bakugou néma csendben ült az irodájában, maga elé meredve, komoran bámulva a semmibe. Kopogtak az ajtaján, de mintha fel sem tűnt volna neki, továbbra is mozdulatlanul ült. Ismét kopogtak, de ő még mindig semmi érdeklődést nem mutatott ki felőle.

- Bemegyek! – hallotta kintről, mire felsóhajtva lehunyta szemeit. Felismerte a hangot, hogy ne ismerte volna fel? Amikor belépett a zöld hajú az ajtón, Bakugou összeszorította fogsorát, majd rávette magát, hogy komoran felpillantson rá.

- Mit akarsz? – kérdezte rögvest, ellenszenvesen, mire a fiatal férfi aggodalmas tekintettel az asztalához sietett.

- Miért vállaltad el az ügyet? – kérdezte mit sem törődve a férfi elutasító hangjával, mire az szarkasztikusan felhorkant.

- Tűnj el, Deku! – szűrte ki fogai között idegesen, de ettől csak még eltökéltebb lett a másik.

- Addig nem mozdulok innen, amíg nem kaptam választ! Kacchan! Tudom, hogy borzasztó nehéz, de ezzel csak rontasz a saját lelki állapotodon! Egy pillanatra kérlek hallgass meg, segíteni szeretnék! Nekünk is ugyanolyan fájdalmas ez az egész! – érvelt próbálva felkelteni a szőke hajú figyelmét.

- Hát persze... - rázta meg a fejét Bakugou – Nem is értem... Mikor kezdett el érdekelni az, hogy mi van velem? – döntötte oldalra a fejét szarkasztikusan nézve a smaragd színű íriszekbe.

- Ne mondd ezt... – szólt fájdalmas hangon Midoriya megrázva a fejét– Kacchan, hisz mindig is itt voltunk neked...!

- Nem érdekel, Deku! Az sem, hogy ezért jöttél ide, vagy sem! Hogy van-e bármi más a háttérben! Egyszerűen nem tud foglalkoztatni! Tudom, hogy lenézel, hogy most csak sajnálsz, de kurvára nincs erre szükségem! És ne szólj bele a döntéseimbe, a cselekedeteimbe! Semmiről sincs fogalmad! Nekem ez a dolgom, a munkám, mit számít az, hogy ha egy barátom az áldozat...? – kérdezte fájdalmas hangon.

- De ő több volt neked, mint egy egyszerű barát... – suttogta a zöld hajú halkan, ezzel pedig csak sikerült még jobban felhúznia a szőke hajú férfit.

- Most tűnj el innen! – sziszegte gyilkos tekintettel, mire Midoriya aprót nyelve lesütötte tekintetét.

- Azt hiszed, hogy egyedül vagy, de csak hogy tudd, ez nem igaz – motyogta halkan – És nem nézlek le, ez nem igaz, hisz... mindig is csodáltalak, még most is csodállak...! Egy nap még ennél is többre viheted! – nézte a férfit biztató tekintettel, de az nem reagált semmit – Azért jöttem, hogy... - kezdett végül bele felsóhajtva, hisz látta, hogy esélytelen – H-hogy... Kirishima temetése holnapután, délután háromkor lesz... M-majd... ott találkozunk – vett mély levegőt, majd végül inkább elköszönve jobbnak látta, ha magára hagyja most őt.

Bakugou, ahogy becsukódott az ajtó, összegörnyedve hajtotta le a fejét, összeszorítva szemeit, miközben nagyon erősen próbálta elnyomni a feltörni készülő könnycseppeket.

Úgy érezte egy hatalmas lyuk tátong a szívében, mintha kitéptek volna belőle egy darabot. Azt hitte a szakítás után, hogy ennél már rosszabb nem lehet... de úgy tűnik hatalmas nagyot tévedett. Most örökre elveszítette őt, soha többé nem láthatja, hallhatja a hangját, nem láthatja a mosolyát, a gyönyörű életteli, ragyogó skarlátvörös íriszeit. Ő már csak egy nem lélegző test, egy élettelen báb, ki már sohasem fog felébredni.

A férfi hirtelen felkelt az asztalától, majd az ablakához sétálva, kitárta azt, mélyeket szippantva a hűvös levegőből, melynek egy pillanatra talán sikerült megtisztítania az elméjét.

Vonallá préselt ajkakkal pillantott le a magas épület harmadik emeletéről, elmerülve a tájban. Próbálta elterelni a gondolatait róla, Kirishimáról, de ez szinte teljesen lehetetlennek tűnt a számára.