Védelmező [BakuDeku - Omegaverse - Befejezett]

9.fejezet

Midoriya hevesen falta a szőke hajú ajkait, kiélvezve minden egyes pillanatot. Bakugou próbált ellenkezni, de ennek hatására, pillanatokon belül a falnak szegezve találta karjait, míg a zöld hajú erőszakosan benyomta térdét a lábai közé. A férfi belenyögött a csókba, Midoriya pedig elmosolyodott ahogy megérezte mennyire is kemény odalent a másik. Tudta, hogy nem ő okozta ezt, ahogy azt is, hogy ez ellenére az ő dolga lesz ezzel foglalkoznia.

Mélyítette a csókot, túl vad volt, Bakugou pedig bizonytalan lábakon állt, az elfogyasztott ital mennyiségnek köszönhetően. Mondhatni, hogy a zöld hajú kihasználta az alkalmat, de nem mintha máskor nem tette volna ezt meg, amikor már végleg betelt volna a pohár. Hiába, fájt Bakugounak is belátnia, de sokkalta erősebb volt nála. Ha csak a testi erőt, ha csak a képességeiket nézzük. Már régen lehagyta őt a másik.

Ebből a helyzetből pedig csakis a robbantásai segítségével szabadulhatott volna, viszont akkor nagy felfordulást keltett volna a bárban, s ők ketten kerültek volna a figyelem középpontjába. A legnevesebb hős, egy másik igencsak híressel, ráadásul mindketten alfák, és ha ennek híre megy... Nem tehette. Nem tehetett semmit. Tűrnie kellett. Kénytelen volt.

Nem mintha undor fogta volna el, nem mintha gyűlölte volna a helyzetet. Sőt... talán ez volt az igazi gond, hogy titkon élvezte, élvezte a másik heves csókját, a vadságát, egy az eddig számára ismeretlen oldalát. Emiatt akart ennyire szabadulni, mert olyan szinten új és ismeretlen volt a helyzet... S be kellett látni, hogy félt az ismeretlentől. Nem tudta, hogy mit rejteget, hogy mire képes...

Érezte az alkoholt a másik leheletén, mindketten bűzlöttek tőle. Noha Midoriya sokkal józanabbnak tűnt, valószínű nem is ivott annyit, mégsem gondolkodott egyikőjük sem tiszta fejjel. Ez pedig rátett mindkettőjük viselkedésére. Ezért vesztette el ilyen könnyen a zöld hajú az önkontrollját.

Végül levegőért kapva vált el Bakugoutól, ki lihegve döntötte a falnak fejét, miközben szemezgetett a köddel borított smaragd színű íriszekkel.

- Mit művhelsz...? – nyögte ki erőtlenül, mire Midoriya határozottan nézett a szemeibe.

- Azt, amit már rég megakartam tenni... - sóhajtotta őszintén s fájdalmas hangon – Egyáltalán nem lehetne ezt, de nehm bírom... - szorított össze fogsorát aprót nyelve – Menekülj, ha akarsz... Adok egérutat... mert magamtól nem tudok leállni és nem is akarok... - sziszegte mélyen a skarlát vörös íriszekbe nézve, melyek valamelyest félelemtől csillogtak, mégis ez keveredett a vágy édes aromájával.

Valamennyire észhez térítette őt a helyzet, tudta már mi lenne a helyes, de nem tudta azt tenni. A teste nem volt hajlandó. Nem az tette, amit a józan esze diktált, hanem azt, amit az érzései, a testi reakciói, a vágyai. Nem feledkezve meg arról sem, hogy miért van itt.

Ő mindenről megakart feledkezni, elakart lazulni, erre pedig a jelenlegi helyzet még mindig tökéletes esély...

Itt már csak az volt a kérdéses, hogy ki használ ki kit?

Bakugou hirtelen magához rántotta a férfit, s ő maga kezdeményezett egy csókot, mibe csak Midoriya belemosolygott.

Kezével szorosan átkarolta a szőke hajú karcsú derekát, míg az ajtó felé kezdte őt toloncolni.

- Ha tényleg ezt szeretnéd, menjünk hozzám – suttogta a csókba, majd pillanatokon belül kint találták magukat a hideg, nyirkos sötétben.

Bakugou egy pillanatra meg is lepődött, nem érezte ennyinek az időt, de Midoriya gondolkodási időt sem hagyva neki elkezdte maga után húzni, szinte rohanva haladva előre.