comestion | jikook

2-03

- Bezárom az ajtót, de ha úgy gondolod, az erkélyre nyugodtan kimehetsz. Bár itt bent hűvösebb van. – mondta anya, majd simított végig az arcomon, miközben együtt érző pillantásokkal illetett. – Majd amikor legközelebb jössz, te is megnézed a tengert. – küldött felém egy biztató mosolyt.

- Csak menjetek el Felixért majd. – sóhajtottam lemondóan. Szívesen teszteltem volna a szagelnyomót, viszont a nővéremnek igaza van, nem kellene ilyenkor kint lennem. Holnap úgyis utazunk vissza Szöulba, ráadásul vonattal, ott pedig kénytelen leszek használni őket. – Jó szórakozást, miattam pedig ne aggódjatok. – próbáltam egy hamiskás mosollyal elrejteni azt, hogy most mennyire is szomorú vagyok valójában. Még soha nem láttam a tengert, csak a betondzsungelt. Azért kíváncsi lettem volna, de ahogy anya mondta, majd legközelebb én is megyek velük.

- Ha bármi van, akkor hívj. – nézett rám a nővérem komolyan. – Elmegyünk Felixért is és hazadobjuk neked, ő majd lefoglal. – guggolt le az egyik gyerkőchöz, hogy megigazítsa rajta a sapkát. – Ne vedd le, mert fájni fog a fejed, ha megsüti a napocska. – mondta neki.

- Jiminnek jó illata van. – ölelte át a térdemet a másik, én pedig a puha haját kezdtem piszkálni. Szerintem, ha már nem Jiminnek hívnának, hanem hyungnak, akkor kellemetlenül érezném magam. Annyira megszoktam már az évek alatt, hogy egyik sem szólít úgy.

Kiss fájó szívvel engedtem útjára a családot. Seojoonnak most nem megyek a közelébe. Ha ő a nappaliban van, akkor én oda be sem teszem a lábamat. Hiába jelölte meg a nővéremet. Sajnos ez az omegát köti, az alfának nem kell szerelem ahhoz, hogy tulajdonának tekintsen valamit. Ő feljebbvaló, ő azt tehet, amit akar.

Mindig is féltem ettől. Nem akartam engedni senkinek, a társamat kerestem. Viszont Felixnek igaza van, úgy sosem fogom megtalálni, ha nem leszek lazább ilyen téren. Ha ennyire megpróbálom elásni magamat a csúf külvilágtól, akkor egy csöppnyi fény sem fog bejutni a hatalmas várfalon belülre. Csak a sötétség. A sötétség, amit azért hoztam létre, hogy többé ne sérüljek. Mert néha jobb vaksötétben tisztán látni, mint nappal semmit.

Emlékszem, hogy anya mesélt nekem apáról. Őt nem jelölték meg, egyedülálló szülőként nevelt fel minket. Egyedül a nővéremnek vannak emlékei apáról, de neki se sok. Az egyetlen, amit fel tud eleveníteni, az egy sötétkék nadrág és egy fehér ing. Anya mondta, hogy valószínűleg azért, mert azt viselte, amikor végleg eltűnt az életünkből. Elhagyott minket, de sosem tudtam meg, hogy miért. Megannyi kérdést feltettem magamban, hogy talán nem szeretett minket? Nem voltunk elég jó család neki? Esetleg ő mást sem akart, csak annyit, hogy egy omega kielégítse őt, de a gyerekek már sokak voltak. Egyetlen kérdésemre se kaptam választ.

Néha jó lett volna, ha van egy apám, aki megtanít ilyen-olyan dolgokra. Aki megvéd az iskolában, s akihez futhattam volna egy fárasztó nap végén, aki az intézmény előtt vár karjait kitárva, ölelésre várva. Mindez csupán ábránd volt, egy képzelet. Egy apró pillangó, mely csodás szárnyait megmutatva úgy jelentkezik szépségével, mintha nem is evilági lenne. Hagyja, hogy megcsodáld, hogy minden apró mintát megjegyezz zsindelyszerűen átfedő kitinpikkelyén. S végül elszáll, eltűnik a messzeségben, a végeláthatatlan utópiában.

Sosem voltam dühös apára. Nem ismertem őt, s anya – annak ellenére, hogy két kisgyermekkel hagyta magára – sosem mondott róla soha semmi rosszat. Csak szépet és jót. Szerinte jó ember volt, s csak hálás lehet, amiért miatta vagyunk neki mi. Mindig is tiszteltem, hogy ilyen erős maradt. Hogy jelöletlen omegaként felnevelt minket, s megpróbált mindent megtenni azért, hogy a lehető legjobb körülmények között éljünk. Persze addig nyújtózkodhatott ő is, amíg a takaró ért, ám engem egyszer sem zavart az, hogy nem kaphattam márkás ruhákat. Nem voltam irigy másokra, mert hamarabb kapták meg az első telefonjukat, esetleg több ajándék volt a fa alatt karácsonykor.