comestion | jikook

5-02

Hamar elment az a bizonyos egy plusz nap, amit még itthon tölthettünk. Egy szempillantás alatt, ugyanis észre se vettem, de már csörgött is az óra korán, hogy ideje felkelni és elindulni dolgozni. Őszintén szólva, semmi kedvem nem volt. Ellustultam a nászút alatt ilyen téren. Elvégre eddig mindig vártam, hogy mehessek. Egy önálló büszke omegaként gondoltam magamra, viszont most ez a tudat sem motivált. Csak az ágyban akartam dögleni Jungkookkal, néha sorozatot nézni, vagy közösen főzni – mert egy kis móka sosem árt – és közben élvezni a tőle kapott csókok, apró puszik, illetve gyengéd érintések kedvességét.

Az egyetlen, ami tartotta bennem a lelket, hogy csupán két napra kellett bemennünk. Egy keddi napon értünk haza a szigetekről, szerdán pedig pihengettünk. Igaz, Jungkook előre szólt, hogy nem lesz könnyű dolgunk, mert nem mindenki volt megelégedve a helyettesítő orvosokkal, s mint kiderült, az egyikük egy rezidens volt. Ezzel semmi gond nem volt, csupán a modora váltotta ki az összetűzést, s még a főorvos úrtól is fejmosást kapott. Tehát lesz mit csinálnunk, amikor betesszük a lábunkat a kórházba.

- Jungkook, nem láttad valahol a fehér nadrágomat? – kérdeztem a férfit, miközben félig a szekrénybe bújtam, s kapartam a ruhák között, hátha mégis a kezem ügyébe akad a keresett darab.

- Amiben jól néz ki a segged? – kérdezett vissza, én pedig megforgattam a szemeimet.

- Igen, az. – morogtam, s ekkor láttam, ahogy a lámpa adta fény elhalványul, hiszen az alfa mögém jött, s eltakarta. Szépen leeresztette nekem a nadrágot, én pedig csak nagy szemekkel néztem az anyagot, miközben azon gondolkodtam, hogy mégis hol találhatta.

- A szék karján volt. Este kiraktad. – válaszolt a gondolataim között megfogalmazódott kérdésre.

- Akkor hova tűnt? – ráncoltam a szemöldököm, majd felé fordultam, ugyanis idegenkezűséget véltem felfedezni a történtekben. Egy ruha nem mászkál csak úgy el, ennyire vak meg nem vagyok kontaktlencse vagy szemüveg nélkül. Viszont az alfa mosolya sok dolgot elárult, még azelőtt, hogy kinyitotta volna a száját.

- Ki nem hagytam volna, hogy ne lássalak meló előtt így. – utalt arra, hogy egész végig a fenekem felfelé emelve kutattam a szekrénybe, telibe bedőlve neki. S azért, hogy ne mutassam felé a zavaromat, automatikusan csaptam meg a mellkasát, belőle pedig egy jóízű nevetés tört fel.

- Te perverz köcsög, tudod te, hogy meddig kerestem?! – akadtam ki, s ütöttem ismét.

- Igen, pontosan tudom. – nevetett, ezzel pedig nem segített a helyzetemen. El is akartam menni, hogy a fürdőben öltözzek át, s megmossam az arcomat, ugyanis éreztem, hogy kezdek vörösödni, de a férfi megfogta a kezeimet. Lehajtottam a fejemet, ugyanis két dolog van, amit eszméletlenül utálok, ha látnak. Az egyik a sírás, a másik pedig az, ha sikerül zavarba hozniuk. – Picim, nézz rám. – mondta még mindig jókedvűen.

- A francokat. Hagyj, nem leszek kész. – motyogtam, s próbáltam az államat a mellkasomhoz szorítani, ám ez nem állította meg őt. Egyszerűen lehajolt, s úgy adott egy csókot a számra.

- Ugye tudod, hogy ez a te hibád? – kérdezte, én pedig ekkor néztem fel rá. Már hogy lenne az én hibám? – Túl dögös vagy, nem tudom megállni, hogy ne tegyek ilyeneket. – engedte el egyik mancsomat, hogy derekamra fogva közel húzzon magához, s a homlokomra nyomjon egy puszit. – És nem mehetsz ki, mert bezártam az ajtót a kulcsot egy magas helyre tettem. – döntötte oldalra a fejét, én pedig csupán kíváncsiságól, de a falap felé néztem.

- Azt a kulcsot, ami a zárban van? – kuncogtam, ő pedig hozzám hasonlóan az ajtóra vezette a tekintetét.

- Csak megtévesztés, kicsim, öltözz nyugodtan. – mondta, én pedig elnevettem magam.