comestion | jikook

5-06

Az ajtót magamra csuktam, s még a lábaimat is felhúztam, ahogy a vécé tetején ültem. Nem akartam, hogy bárki is észrevegye, hogy itt vagyok, kivétel ugyebár Jungkookot, de ő pontosan tudta, hogy hol lehetek, hiszen elmondtam neki. Folyamatosan beszélt nekem a telefonban, de én nem tudtam válaszolni neki. Lefoglalt az, hogy befogjam a saját számat, hogy legalább ne hangosan zokogjak bent.

Nem akartam elhinni, ami történt. Egyszerűen nem... Egyszerre tombolt bennem olyan düh, ami még soha, s azt a csöppnyi örömöt, amit azért éreztem, mert végre megtaláltam az apukámat; elsodorta a szomorúság folyamának heves áradata.

Nem voltam kíváncsi a miértekre. A válaszok egyszerűen nem tudtak érdekelni, annak ellenére, hogy több millió kérdés fogalmazódott meg a fejemben egyszerre. Fájt, szabályszerűen szúrt a mellkasom, a tüdőm égett, a torkomat pedig, mintha valaki szorosan tartotta volna ujjai között. Nem csupán a lelkem sérült akkor, úgy éreztem, hogy fizikailag is hatott rám akkor a tudatosság ormótlan átka.

Azt sem tudtam, hogy szóljak-e erről anyának, vagy Jihyenek. Megérdemelték volna, hogy tudják az igazságot, de most képtelen lettem volna a beszédre. Lehet, hogy nem is érdekelné őket. Már... Mindegy lett volna, nem? Sosem volt az életünk része, jobban mondva az enyémnek. Ha nincs az a kép, azt se tudnám, hogyan nézett ki! Hisz lelépett a francba. Ki tudja, talán van egy másik családja. Egy omegája, vagy egy alfája és alapított egy tisztavérű famíliát. Fogalmam sincs!

Heves lépteket hallottam, én pedig csak jobban összehúztam magam. Azt hittem hirtelen, hogy Ő az, de amikor az orromba kúszott a finom aloe vera illata, s Jungkook lihegve mondta a telefonba, hogy mindjárt itt van, egy kisebb kő esett le a szívemről. Az alfa nem csupán a mosdóajtót vágta ki, de még azon dörömbölni kezdett, amelyikben én voltam.

- Kicsim, Jimin nyisd ki. Komolyan, rád fogom törni, ha nem nyitod ki a kurva ajtót.... Jimin...! – szólt erélyesebben, én pedig lassan lemásztam, s remegő kezemet az elfordítható műanyagra tettem, amivel feloldhatom a zárat. Az kattant is, az alfa pedig elcsendesült. Várta, hogy mikor lépek ki. Én pedig... Meg is tettem. Azonnal a mellkasába temettem az arcomat, s ezúttal ő volt az, aki megakadályozta azt, hogy hangosan zokogjak.

Hirtelen viszont azt se tudta, hogy mit csináljon. Alfaként ők nem mutatják ki annyira az érzelmeiket, mint mi, omegák. Nagyon jól el tudják fojtani magukban. Van egy bizonyos makacs oldaluk, egy olyanfajta büszkeségük, egy olyan égkövük, melyen csúnya karcolást ejtene pár könnycsepp. Nem számít, hogy azt most szomorúságból hullatnák, vagy a felülkerekedett, s mégis elfojtás alatt tartott düh miatt.

Kellett neki pár másodperc, amíg karjait szorosan körém fonta, s állát fejemen támasztotta meg, miután egy hosszabb csókot nyomott a hajamra, hiszen az arcomat jelenleg lehetetlen lett volna elérnie.

- Mi történt, kedvesem? Bántott valaki? – kérdezte halkan. Olyan nyugtató volt a hangja, az egész jelenléte, hogy nem akartam őt elengedni egészen addig, amíg a bennem tomboló érzelmek ott nem hagynak, s letesznek arról, hogy tovább bántsanak, több sebet ejtsenek rajtam. Azt akartam, hogy mind önként tegye le a fegyvert, s tudatosuljon bennük; van valaki, aki pajzsom, a védelmezőm, s az otthonom.

- Él... – suttogtam pár perc elteltével, amikor lenyugodtam. Páran benyitottak a mosdóba, de Jungkook intett nekik, hogy menjenek a másikhoz, s most ne zavarjanak. Ez úgyis csak személyzeti mellékhelyiség volt, beteget semmiképp sem küldene ki. Talán ezért sem zavarta, hogy leültünk a földre, s úgy ölelve ringatott, csitítgatott, lágyan simogatott és adott apró puszikat, hogy érzékeltesse velem, hogy ő velem van és nem hagyja, hogy bármi bajom essen, amíg ő mellettem van.