comestion | jikook

5-07

Amilyen szerencsém van, amikor felhívtam anyát, hogy meglátogatjuk őket Busanban, szólt, hogy a nővéremék is ott lesznek. Talán tőle kicsit jobban tartottam, mint a szülőmtől, mert az ő haragja borzalmas. Sosem szerettem vele veszekedni, nem csak azért, mert makacsul követeli az igazát, hanem azért sem, mert nem tudod megértetni vele a másik helyzetét. Mindig azon agyaltam régebben, hogy a forrófejűsége – s egyéb más – miatt alfának kellett volna születnie, de az élet nem így adta. Helyette egy erőteljes omega lett, a család diktátora. Valahol megértem, hogy a férje csak egy papucs olykor.

- Izgulsz? – kérdezte Jungkook, s a térdemre helyezte a kacsóját. Ekkor tűnt csak fel, hogy a lábam folyamatosan járt, dobogtam, s a vonaton többen is engem bámultak. Csupán az alsó ajkam beharapva, s fejem lehajtva bólintottam egyet. – Itt leszek veled. – fogott ezúttal a kezemre, majd szorította meg kicsit, ezzel is jelezve nekem, hogy nézzek a szemeibe. Olyan nyugalmat sugárzott felém, hogy úgy éreztem magam, mint aki egy magas dózisú gyógyszert kapott. Nagy hatással volt rám az alfa, olyannal, amivel eddig nem.

Már egy ideje gondolkoztam azon, hogy talán megtaláltam azt, akit eddig kerestem, a társamat, viszont a napokban egyre biztosabb vagyok benne. Nem minden csupán a rózsaszín köd okozta mesebeli eufória. Néha ezek komoly dolgok, valósak, nem a képzelet szüleménye, s tapogatózás vakon egy fényes szobában. Ez pedig pont ilyen volt. Egyre jobban láttam magam előtt Jungkookot, amint a nagy Ő, akit eddig semmilyen formában nem tudtam elképzelni, ezúttal alakot ölt.

Jungkook a napokban sokat panaszkodott. Fájtak a fogai, ami teljesen érthető, hiszen én – annak ellenére, hogy házas voltam – hajadon omegának számítottam. Nem voltam megjelölve, az ő ösztönei pedig olyanok voltak, mint egy élesített bomba. Szinte marcangolta őt a farkasa, amiért még nem tett magáévá. Nem is bújik olyan közel a nyakamhoz, mint régen, avagy nem olyan gyakran. Az illatomra is olykor érzékenyebb. Persze ez nem azt jelenti, hogy ingerült, ugyanis nagyon jól kezeli a helyzetet, csupán távolságtartóbb. Ez pedig nekem nem igazán tetszik, de... Még nem éreztem magam késznek, hogy megjelöljenek.

Valahogy tartottam még mindig ettől az egésztől. Nem attól féltem, hogy Jungkook egyedül hagy a későbbiekben, csupán... Nem tudtam, hogy miképp változnék meg jelölés után. A nővérem például egy ideig nem volt hajlandó elszakadni a párjától. A friss jelölés miatt iszonyatosan ragaszkodó lett, a lunája átvette felette az irányítást, s idő kellett ahhoz, amíg megtalálja saját maga, s közte az arany középutat.

A gyomromban a görcs csak rosszabb lett, amikor megérkezett a vonatunk Busanba, mi pedig már a taxit vártuk, hogy elmehessünk anyához, akinél már valószínűleg egy család élősködött. Pontosan azt szerettem volna elkerülni – kisebb gondolkozás után –, hogy egyszerre tudják meg, amikor az egész família ott van. A gyerekek nem lennének felkészülve erre, s valószínűleg fel se fognák, hogy az anyukájuk miért ennyire dühös. Talán az idősebb megértené, de a kicsi... Őszintén nem tudtam, hogy most valljak-e be mindent, vagy várjak vele. Anyának igenis joga volt tudni, elsőkézből, de nem tehettem meg azt, hogy félrehívom őt. Kétlem, hogy tudna úgy viselkedni, ahogy eddig, Jihye biztosan kiszúrná, ha valami változás történik. Túl jól ismertük már.

Ő mindig azt mutatta, hogy nincs semmi baj, mindig mosolygott. De mindez hazugság volt. A tekintet sokat elárul. S olykor nem kellenek könnyek a szembe ahhoz, hogy tudjuk, mindez csak színjáték, egy szerep, amihez hűnek kell lennie. Elég volt látni, hogy a csillogás eltűnt a szemeiből, s helyettük a hatalmas karikák vették át az uralmat. Az üresség és a fáradtság.

Néha minél jobban próbálunk valamit elrejteni, annál jobban észrevehető a valóság. S a józanító pofonokat a hamis mosoly és az őszinte szemek adják.