– D... Dabi... Menj... Velük...
– NEM HAGYHATLAK ITT! - üvöltötte Dabi mintha az változtatna a tényeken.
– De... Itt... Itt kell hagynod... Ha elviszel...
– NEM! Nem hagylak itt! Mert akkor... Akkor... Akkor meghalsz! – mondta, a könnyeivel küszködve.
– Igen, de ha... Ha magaddal... Magaddal viszel, akkor... T... Te is...
– Nem, Himiko, én... – a beszélgetést Shigaraki hangja zavarta meg.
– Dabi! Ha nem jössz, elkapnak minket! – a fiú a szerelmére nézett, és akkor már tudta, hogy nincs más lehetősége.
– Úgyis csak idegesített, hogy folyton beszélsz – suttogta, mire Toga halványan elmosolyodott.
– Hát persze...
– Meg foglak bosszulni – ígérte a fiú, majd csókot lehelt kedvese homlokára.
– Szeretlek, Toga.
– É... Én... Is.. De most... Menj – a lány lehunyta szemeit. Dabi meg hosszú másodpercek figyelte, majd óvatosan letette a földre, majd elrohant.
~•~
Dabi zihálva ült fel az ágyban, szemeit szorosan becsukta. Habár Toga halála óta már eltelt egy év, a fiú meg mindig tisztán látta maga előtt szerelme arcát, és véres ruháját. Megmenthette volna. Ha nem sérült volna meg, könnyűszerrel magával vihette volna a lányt. De így még járni is nehezen tudott. Ott kellett hagynia.
A fiú az ajtóra nézett, majd az órára.
Hajnali egy volt. Felkapta az éjjeliszekrényén heverő dobozt, és felment a tetőre.
Rágyújtott egy szál cigire, és miközben kifújta a füstöt, az eget figyelte. A Holdra nézett, és választ nem várva beszélni kezdett.
– Himiko... Annyira sajnálom. Én... Nem tudtalak megmenteni. Sajnálom – suttogta. – Annyira hiányzol. Üres ez a hely nélküled. – Lehunyta a szemét, és maga elé képzelte a szőkét.
Szinte hallotta a nevetését, mire halványan elmosolyodott. Aztán eszébe jutott, hogy ez csak egy emlék, és már nem is lesz más, soha. Arca elkomorult, fejét lehajtotta.
A csikket eldobta, rálépett, majd visszaballagott a szobájába.
Megpróbált visszaaludni, de nem ment.
Folyamatosan azon járt az agya, hogy minden a hősök hibája. Hogy ők ölték meg a lányt. És hogy mindezek után, úgy tudnak tenni, mintha ez mind rendben lenne.
Úgy tesznek, mintha az, amit csinálnak helyes, amit pedig ők, a "gonoszok", az helytelen. Hiszen ők is megöltek sok - sok embert. Az miért lenne más?
Dabi újból felült, majd pár másodpercnyi gondolkodás után a szekrényhez lépett, magára vette a ruháját, és kirontott az ajtón.
Kurogiri segítségét nem kérhette, mert nem akarta, hogy bárki megtudja, mire készül. Ezt egyedül akarta megtenni. Ígyhát egymagában indult neki az éjszakában.
Rohant.
Az volt a terve, hogy elmegy az UA - be, hogy megbosszúlja szerelmét. Valahol, mélyen talán tudta, hogy egyedül nem fog neki sikerülni.
Mégis ment.
Futott, amilyen gyorsan csak tudott. Nem foglalkozott azzal, hogy fáj a lába, és már alig kap levegőt. A fájdalom legalább elterelte a gondolatait.
Így is hajnalodott már, mire odaért a városba. De az iskola még mindig messze volt, Dabi pedig nem akarta, hogy felismerjék, ezért úgy döntött, amíg újból este nem lesz, elbújik egy sikátorban.
A legközelebbi szűk kis utca felé vette az irányt. Mikor odaért, hátát a hideg falnak döntötte, és lecsúszott a földre.
Gondolatai újból Toga körül jártak, amikor egy alak lépett a sikátorba. Arcát nem lehetett látni, ugyanis fekete pulóverjének - mely kétszer akkora volt, mint amire az alaknak szüksége lett volna -, kapucnija eltakarta azt. Az ismeretlen Dabira nézett, aki őt figyelte.
Ahogy meglátta, egy pillanatra lefagyott, majd elrohant. A fiú csodálkozva nézett utánna. Az alak kapucnija a nagy sietségben lecsúszott, és akkor Dabi meglátta.
Toga volt az.
A sebhelyes megrázta a fejét. Nem lehetett ő. Hiszen ő meghalt. De mégis... Meg kellett tudnia. Feltápászkodott, és a lány után futott, de az addigra már eltűnt.
Dabi idegesen a hajába túrt, és elhatározta, hogy megtalálja az idegen lányt, aki talán annyira mégsem volt idegen...
~•~
Egész álló nap kereste, de a szőke annyira jól kifejlesztette egy év alatt a rejtőzlödési képességét, hogy a fiú nem találta meg.
Beesteledett.
Az ég tiszta volt, a csillagok gyönyörűen ragyogtak. De volt két lélek, akit nem a csillagok érdekeltek. A Hold volt az, ami egy dombtetőre vonzotta őket. Ott álltak, de még nem vették észre egymást a sötétben.
Szinte - ha ők maguk erről nem is tudtak -, egyszerre szólaltak meg.
– Te vagy az Himiko? Még élsz? Mondd el ha élsz... Hiányzol – motyogta a fiú.
Eközben a lány így szólt, halkan:
– Mit kéne tennem? Hiányzol, de... Mit mondhatnék neked? Mit... Mit kéne csinálnom? Mondjam el, hogy még mindig... De és ha azóta elfelejtettél? Akkor...
– Mi van, ha már nem szeret? Hiszen akkor... Mégis miért... Miért nem keresett meg?
– El kell mondanom neki, hogy még mindig szeretem...
– El kell mondanom neki, hogy még nem felejtettem el.
És akkor mindketten elindultak, mintha csak még érezték volna a másik jelenlétét.
Aztán mikor már csak pár méterre által egymástól, megálltak.
– Himiko? – kérdezte a Dabi, a szőke lányt figyelve.
– Dabi...
A lány futni kezdett szerelme felé, és mikor odaért, majdhogynem fellökte.
Karjait a fiú dereka köré fonta, arcát pedig a nyakába temette. Könnyei megállíthatatlanul folytak.
A fiú arca is könnyárban úszott, ahogy magához ölelte halottnak hitt kedvesét.
Az éjszakai csendet csak a két fiatal sírása törte meg. Aztán mikor Dabi felfogta, hogy ez nem csak egy álom, kissé eltolta magától a lányt, hogy a szemébe tudjon nézni.
– Te... Életben vagy...
– Igen, mint látod – mosolyodott el Toga.
– De... Hogyhogy? Úgy értem...
– A hősök úgy gondolták, hogy még veszélyes lehetek. Szóval elvittek, meggyógyítottak, aztán börtönbe zártak, és megpróbáltak rávenni, hogy álljak át hozzájuk... De mint látod, megszökteeem! – vigyorgott büszkén.
– Annyira hiányoztál, Himiko... Ilyet ne csinálj megint, oké?
– Hát, igyekszem nem meghalni - nevetett a lány, majd arca komolyra váltott.
– Szeretlek, Dabi...
– Én is téged, Himiko - majd a lány ajkaira tapadt.
VOUS LISEZ
Bnha Oneshot ¡Kérések Zárva!
Fanfiction¡Kérések Zárva! *Kérhettek Karakter X Reader - t, Karakter X Oc - t, *Karakter X Karakter - t és 18+ - ost nem írok, sorry
