Ellenség vagy Szerető...

26 fejezet: Belső, külső fájdalom

-Nem, nem fog!-mondta határozottan Draco.
-De igen! Mivel a nagyúr személyesen fog gondoskodni a Potterekről! Jó kis vicc volt az, hogy ő is halálfaló...nem tartott sokáig!-nézett komoran Piton.
-Azért, mert Lily hűséges és becsületes! Nem képes olyan dolgot tenni, amivel mást bántana...egyszeri alkalom volt és el is viselte a következményeket plusz meg is bánta!-szögezte le Draco.
-A barátod jobban hasonlít az apjára! Gyenge, ostoba és még naív is! Harry Potterről már beszélnem sem kell...kiköpött apja!-szidott a mogorva férfi.
Ez annyira kihozott a sodromból, hogy nem bírtam tovább...kimásztam a szekrényből és idegesen Pitonra néztem.
-El sem tudja képzelni milyen életünk van Harryvel! Másokkal ellentétben nekünk a Roxfort ad otthont! Nincs szerető családunk, nincs aki törődjön velünk! Csak magunkra számíthatunk és a barátainkra! És nem tűröm, hogy bárki is így beszéljen az apámról! James Potter becsületre méltó ember volt! Megvédte a családját és szerette anyánkat és minket is! Nagyon sajnálom azt, ami maguk között történt, de nem hozhatja fel mindig ugyanezt a témát életünk végéig! Apám meghalt, ahogyan anyám is...legyen olyan szíves és törődjön bele a tényekbe! Anyám nem magát választotta! Ha esetleg Draco mást választana helyettem és gyermeke születne, akkor nekem is gyűlölnöm kéne őket?! Megsúgom nem! Jobban tette volna Piton professzor, ha örül anyám boldogságának! Ha igazán szerette akkor ezt kellett volna tennie! És esetleg abba is belegondolhatott volna, hogy talán szükségem lenne magára, mivel ön az aki közel állt anyámhoz és talán az egyetlen élő rokonomként tekintenék magára sőt, apámként szeretném önt! De tudja mit...emlegesse csak! Nem megy vele semmire! Remélem boldoggá teszi!-mondtam, majd a mondandóm végére könnycseppek csordultak végig az arcomon.
Piton kifejezéstelenül és csendben halgatott végig.
Miután befejeztem a beszédet a szemeim könnyesek és pirosak voltak, az arcom nedves lett a könnyektől, a torkomban meg egy gombóc keletkezett.
Draco aggódva nézett rám, majd nem bírtam tovább anélkül, hogy ne sírjam el magam mégjobban, így Pitont és Dracot faképnél hagyva elrohantam.
Kifutottam a tiltott rengetegbe, mivel csak ott lehettem egyedül, hisz mindenki félelmetesnek tartja csak én nem, így nem járt oda senki.
Leültem egy földön fekvő, nagyobb fatuskóra és csak sírtam és sírtam, addig amíg fel nem figyeltem egy furcsa hangra.
Egyből felemeltem a fejem és körül néztem. A tekintetem megakadt egy piros szempáron.
-Vérfarkas!-mondtam ilyedten magamban.
Egyre közelebb jött hozzám.
Habzott a szája, éles fogai csak úgy csillogtak.
Lassan felálltam és hátrálni kezdtem, mikor megbotlottam egy kiálló kavicsban és bevertem a fejem.
Homályosan kezdtem látni és szédültem.
Annyit láttam, hogy egy feketés alak harcol a vérfarkassal, engem megvédve, majd a ragadozó egy kis idő után elszaladt.
Nem tudtam tovább ébren maradni, az eddiginél jobban szédültem, szinte már semmit sem láttam, fájt a fejem...elájultam.