Felelsz vagy Mersz? [BEFEJEZETT]

𝐡𝐚𝐭𝐯𝐚𝐧𝐞𝐠𝐲𝐞𝐝𝐢𝐤

– köszöntünk el egymástól. ránéztem a mellettem, térdein támaszkodófiúra, ahogyan egyre mélyebb levegőket vesz, de aztán...

Aztán olyan történt, amire nem számítottam. Minden lassított felvételben játszódott. Joshua elájult és hatalmas pánik tört ki. A mentősök ideszaladtak egy hordággyal, felfektették rá a fiút én pedig egyre homályosabban láttam. Egyszer csak valaki megrázott én pedig nem figyelve rá futottam a mentősök után, de az igazgató elkapott és nem engedett. Kiabáltam, ordítottam, ahogy csak bírtam és már nem láttam a könnyeimtől.
- Engedjen már oda!  - sírtam és sírtam, de az igazgató rám se hederített. Összeestem és tenyerembe temettem az arcom. Nem akartam elveszíteni, nem akartam elengedni, azt akartam, hogy itt legyen mellettem, egészségesen és piszkáljon a hülye megjegyzéseivel és mondjon pár bókot, amitől mindig jobb kedvem lesz. De nem volt itt. Nem volt itt mivel a mentősök betették az autóba és elvitték. Nem lehettem ott vele, nem tudtam mire gondolhatok, nem tudtam semmit, csak azt... hogy az életemnél is fontosabb ez a fiú, és szeretem, basszameg, szeretem, mindennél jobban és azt akarom, hogy minden olyan legyen mint régen. Istenem, ez tényleg ilyen nagy kérés?
- Sofi. Gyere kelj fel. – guggolt le mellém Joaquin és próbált felállítani. Nagy nehezen sikerült a lábamra állnom, de teljesen összetörtem.
- Nem, ez nem lehet igaz. – bőgtem tovább, mint egy kis gyerek, de mit csináljak, amikor a legfontosabb emberem éppen a kórházba viszik és kitudja mi lesz vele. Joaquin magához húzott és a hátamat símogatva próbált megnyugtatni. – Bemegyünk utána, oké? – tolt el magától és arcomról próbálta letörölni a könnyáradatot. Aprót bólintva indultam kifelé a suliból és beültem a kocsiba. Hallottam, hogy nyílik egy ajtó, majd mégegy és mégegy. Érdeklődve kaptam hátra a fejem és a hátsó ülésen Lara és Felix foglalt helyet, mindketten rámmosolyogtak és ez számomra több erőt adott.
- Nem gondolod, hogy majd ölbetett kézzel várok, amikor a legjobb barátom éppen szenved. – mondta Lara és kényelmesen elhelyezkedve várta, hogy elinduljunk.

Bő húsz perc alatt ott voltunk a kórháznál, kipattanva az autóból rohantam a recepciósokhoz, akik kedvesen útba igazítottak, fel a harmadik emeletre.
- Ötszászkettő, ötszázkettő, ötszázkettő. Itt van! – lelkesedtem be és remegve helyeztem az ujjaim a kilincsre. Beléptem és egy orvos állt velem szemben.
- Élnézést. Maguk hozzátartozók? – jött felénk a doki és elég nagy fogásnak tűnt így meg kellett válogatnunk a szavainkat.
- Én egy barátja vagyok. – szólalt fel Lara.
- Én is. – mondta Joaquin.
- Én is. – fejezte be a sort Felix és az orvos rámpillantott.
- Én a barátnője vagyok. – még magamat is megleptem ezzel a kijelentésemmel és nem hittem el, amiket éppen elhagyott a szám. Ránéztem a többiekre, Lara és Felix lefagyva nézett rám, míg Joaquin büszkén bólogatva vigyorgott. De ez volt az egyetlen esély, hogy bent maradhassak vele.
- Nos, hölgyem, mivel maga a hozzá legközelebb álló személy, így megengedem, hogy bent legyen vele. Bár alszik szóval nem h-
- Nem baj! – mondtam kicsit indulatosan. – Khm. Nem baj. Megvárom míg felkel. – a többiek kimentek az orvos meg elmagyarázta mi történt.
- Enyhe füstmérgezést kapott és valószínűsítem, hogy dohányzik ezért nem bírta a tüdeje annyira a belélegzett mennyiséget. Csak elájult, nem lett komolyabb baja, de este bent tartjuk megfigyelésre biztos, ami biztos és akár már holnap reggel is hazamehet. – darálta le gyorsan és ezzel el is hagyta a szobát. Leültem az ágy szélére és csak néztem. Figyeltem a légzését, az arcát, minden egyes apró dolgot, ami számomra nagy kincs. Eltűrtem a homlokába lógó haját és végigsimítottam puha arcán. Hmm... talán a mi történetünk máshogy is végződhetett volna. Vagy talán még vége sincs. Csak ültem az ágy szélén várva a csodát, hátha felébred, de nem ébredt. Átültem a fotelbe, amit kicsit közelebb húztam az ágyához, hogyha netán felkelne ott legyek egyből mellette. Összekuporodtam mikor a telefonom őrülten kezdett el rezegni.
Lara: Ez meg miii voooooolt??
Lara: Majd írjál ám ha felébredt.
Felix: Te. Jó. Ég. Nem vagy százas 😂😂😂
Joaquin: Lászik kinek vagy a legjobb barátja
Joaquin: Imádlak komolyan.
Felix: kell kávé?

Nem győzködtem válaszolni az újabb és újabb üzenetekre, de még egy lapáttal rátett, hogy a diákok betámadták az instagramom. Csak úgy zúdultak felém az üzenetek. 'Mi történt?' 'Mi a helyzet Joshua- val?' 'Jobban van- e már?'. Összedörzsölve a szemem villámgyorsan visszaírtam mindenkinek, de szerintem még a telefonom képernyője is megérezte ezt a sok pötyögést. Éppen tettem le a telefont mikor megcsörrent.
- Hát ezt nem hiszem el. – szitkozódtam és már terveztem, hogy elküldöm az illetőt melegebb éghajlatra aztán rögtön behúztam a nyakam mikor megláttam anya nevét a kijelzőn. Félrehúztam a kis zöld ikont és a fülemhez emeltem a készüléket.
- Szia anyu. – ennél rekedtebb hanggal meg se szólalhattam volna.
- Hol vagy? Mi ez a tüzes dolog az iskolában?
- Kórházban. – én tényleg ilyen nyugodtan jelentettem ezt ki?
- Micsoda? – szerintem még az utca másik felébe is hallották anyám hangját.
- Jaj, bocsi, rosszul kezdtem. – dörzsöltem meg az arcom és elmeséltem neki a történetet töviről hegyire. – Aztán Joshua összeesett, elájult, a mentősök behozták a kórházba, de azt mondják semmi baja csak enyhe füstmérgezés, amit a doh- na várjunk csak, ezt lehet nem kéne neki említenem. – szóval, amit a tüdeje nem bírt annyira és ezért esett össze. Este még bent tartják és reggel már hazamehet.
- Azért remélem semmi baja nem lesz. – teljesen ki lehetett venni a hangjából, hogy mennyire aggódik érte. – Mikor jössz haza?
- Anya... Én szerintem bent maradok vele.
- Azt már bizto- kezdte el a szigorú anyáskodást mikor megállt. – Rendben. Nagylány vagy már, vigyázz magadra. És szólj, ha bármi baj van.
- Oké anya, szia, szia. – tettem le és berontott az ajtón egy házaspár. Szívemhez kapva a sokktól vettem jobban szemügyre őket mikor leesett, hogy csak Joshua szülei.
- Szervusz, Sofia. – nézett rám az anya egy pillanatra majd visszafordult a fiához. Megsimította az arcát és egy halvány mosolyt ejtett el. Összeszorult a torkom a látványtól, ahogy a sok rossz után mennyi szeretetet adnak neki. Megérdemli. Tényleg, mindennél jobban. Túl sok rossz történt már vele.
- Cason, bent maradsz velem? – nézett fel a feleség a párjára, de mielőtt ő válaszolhatott volna én beelőztem.
- Én bent maradok vele, nem lenne akadály. Maguk pedig nyugodtan menjenek haza pihenni és reggel visszajönnek, hogy hazavigyék. – húzogattam a pulcsim ujját és reménykedtem, hogy beleegyeznek. Összenéztek aztán vissza rám, majd megint össze és megint rám. Az anyuka odasétált hozzám és megfogta a kezeim.
- Nagyon hálásak vagyunk, amiért ennyire törődsz  a fiúnkkal, de tényleg. Nem tudod elkézelni mennyire.
- Csak azt teszem, amit tennem kell. A maguk fiáért tűzbe is tenném a kezem. – néztem mélyen a nő szemébe, aki elmosolyodva csak ennyit mondott:
- Maradj vele estére és vigyázz rá.
- Mindenképp.

Egy kis izgalom így estére