Felelsz vagy Mersz? [BEFEJEZETT]

𝐡𝐞𝐭𝐯𝐞𝐧𝐧𝐲𝐨𝐥𝐜𝐚𝐝𝐢𝐤

- Engem ebbe ne vonj bele. – tettem fel védekezve a kezem.

Odaért hozzám és beállt a lábaim közé. Csak nézett a szemembe én meg tartottam a szemkontaktust. Hihetetlenkedve felnevetett és combjaimra tette a tenyereit. Amelyik ponton hozzámért hirtelen bizsergető és meleg érzés vándorolt át a combjaimon.
- Mikor fejezed be? – szólaltam meg rekedtes hangon.
- Mit? – nézett fel combomról, ahol ujjaival körkörös mozdulatokat végzett.
- Amit csinálsz velem. Hetek, sőt hónapok óta. Miért nem tudjuk már végre elengedni ezt az egészet? – söpörtem le kezeit magamról, lepattantam a mosdó széléről és a fürdő másik végébe mentem.
- Túlságosan kötődünk egymáshoz, miért nem veszed már te is észre? – rázta a fejét csalódottan és magát vizslatta a tükörben.
- Ez a baj Joshua. Ez nem helyes.
- Ez már rég nem az. – rántott egyet a vállán. – Gondolsz még egyáltalán ránk? – nézett a tükörből rám. Kerülve a szemkontaktust a szám szélét kezdtem el harapdálni.
- Minden egyes nap. – suttogtam magam elé, de nem volt olyan halk, hogy ne hallja meg.
- Akkor folytassuk, ahol abbahagytuk! – lökte el magát a mosdótól és rohamosan indult meg felém. – Kérlek. – fogta arcom kezei közé. Utoljára az iskolai napon voltunk ilyen közel egymáshoz, és mint már akkor most is orromba szökött kölnijének jellegzetes illata.
- Ahányszor mondtad, hogy adjak még egy esélyt. Ahányszor felemlegetted, hogy megéri újrapróbálnunk, annyiszor voltak álmatlan éjszakáim, mert én akartam! Akartam vissza mindent, ami akkor odaveszett és azt akartam, hogy minden legyen úgy, mint abban a kis időben. - néztem mélyen a szemeibe és az egész testem bizseregni kezdett.
- Tudod... - nézett el drámaian. – Te voltál a legelső ember az életemben, akivel úgy éreztem, hogy baszki talán tényleg ő az, aki végre valahára megfogott és nem az állt a szemem előtt, hogy csak megfektessem, hogy aztán bővüljön a listám, hanem mert éreztem, hogy te nekem tényleg vagy annyira fontos, hogy boldoggá tegyelek és mindent megtegyek érted. – szavai olyan őszintén csilingeltek a fülemben, és minden szava újból és újból feljött.
- Akkor miért kellett mindent eldobnod egy ártatlan halloween- i estén?
- Nem tudom, nem tudom, de azóta is átkozom azt a lányt, aki miután elmondtam neki, hogy van barátnőm tovább öntötte belém az italt és majdnem a gatyámba mászott. Nem mentegetőzöm, mert nem lenne értelme és már túl késő, magamat se akarom menteni, láttál mindent, bár ne láttad volna, sőt bár ne történt volna meg. – csak úgy jöttek belőle a szavak én pedig döbbentem figyeltem minden egyes mozzanatára.
- Miért engedted, hogy tovább itasson?
- Mert az éppen lezárt és összeszedett gondolataimat irántad összekuszálta és teljesen összezavart én meg megijedtem és engedtem mindent.
- Hű. – pislogtam nagyokat. – Hát bazdmeg. – csúszott ki a számon.
- Bazdmeg te. – valami nagyot durrant a szemében.
- Nem, te bazdmeg! – löktem egyet az ujjammal rajta.
- Akarlak. – szerintem még ő is meglepődött magán, nemhogy még én.
- Mi?
- Jól hallottad. – váltogatta tekintetét ajkaim és íriszeim között. - Baszki, nem érdekel, egyszer élek. Szeretlek, bazdmeg! – mondta mélyen a szemembe nézve én pedig hirtelen köpni- nyelni nem tudtam. Szeret? És kimondta? Pulzusom meg már önálló életet él?
- Bazdmeg. Én is szeretlek! A rohadt életbe! – minden lelassúlt. Joshua arcán fülig érő mosoly jelent meg, megfogta a derekam és közelebb húzva magához számra tapadt, ajkaink pedig rég nem látott ismerősként üdvözölték egymást. Istenem, ez az érzés mindent felülmúl! Szeretem, akarom, Ő kell, nem más, nem egy pszichopata, aki bármelyik percben megüt, hanem Ő!
Teltek a másodpercek és továbbra is faltuk egymás ajkát mikor egy nagy durranás hallatszódott kintről. Ijedtünkben szétrebbentünk és az ablakhoz siettünk, ahol egy rózsaszín tűzijáték festette be az eget. Fél kettő, azt hiszem ez az egy még visszamaradt. Joshua- val mosolyogva figyeltük a rózsaszínre festett eget és egymásra néztünk.
- Boldog Új Évet, te alkesz. – mondta nekem miközben keze továbbra is derekamon pihent.
- Boldog Új Évet, te pancser. – vigyorogtam a képébe és belekaptam a pólójának nyakába, majd magamhoz húztam egy csókra. Majd mégegyre. És mégegyre. Jó meg egy ráadás.
Hallottuk, hogy kattan az ajtó, kezdtem elindulni a kijárat felé mikor utánam jött és ujjait enyém köré csavarta. Ez nagyon hiányzott, de kimondhatatlanul. Kinyitottam az ajtót, ahol a hét perccel ezelőtti társaság figyelt minket kíáncsian. Amint meglátták a kezünket, páran hirtelen felugrottak és örömkiáltásba kezdtek, mások csak unottan néztek, Joaquin pedig... na az ő arcán akkora mosoly terült el mint a ház. Nem ültünk vissza hozzájuk, eszünkbe se jutott. Lesétáltunk a lépcsőn, ahol még jó páran voltak és érdeklődve néztek végig rajtunk, hogy mégis mi történt, amiről ők lemaradtak.
- Beszarás. Ezek mindig visszatalálnak egymáshoz. – mondta valaki én meg elégedett mosollyal sétáltam ki az ajtón. Az udvaron egy- két ember járkált föl- alá, és kiérve az utcára végre eltompult minden zaj és csak mi voltunk meg a kihalt, sötét utca.

Na eljött végre ez a pillanat is.🙈