Felelsz vagy Mersz? [BEFEJEZETT]

𝐧𝐞𝐠𝐲𝐯𝐞𝐧𝐡𝐚𝐭𝐨𝐝𝐢𝐤

rángatta ki Zack magát Joshua kezei közül és sietősléptekkel a szoba végéből indult meg felénk.

Kapcsolva gyorsan felálltam, hogy még véletlenül se kerüljön a mögöttem földön kuporgó fiúra.
- Elállnál kedves az utamból, beszélni akarok vele. – nem tudtam nemet mondani mert nem éreztem azt, hogy bármit tenne vele. Utat engedve neki odaálltam Joshua mellé és ujjaimat birizgálva idegesen figyeltem az előttem leguggoló személyt. Nem hallottam semmit, teljesen csöndben beszélt hozzá és ha nagyon füleltem volna se értettem volna semmit a motyogáson kívűl.
- Héj. – lökött oldalba a mellettem álló fiú, akiről egy pillanatra elfeledkeztem. – Nem lesz baj, nyugi. – csak nézve rá pár pillanatig elfordultam, de szemem sarkából tisztán láttam, hogy elmosolyodott és ellépve tőlem megindult a terasz fele.
- Végeztünk. Ennyit volt. – állt fel Zack még mindig szemben Joaquin- nal és úgy beszélt hozzám. – Nekem nem kell olyan, aki másokkal flörtölget.
Joaquin már majdnem sírva felállt.
– De én nem flörtöltem senk-
- Áh! Áh-áh-áh-áh! Nem érdekel a sok kifogás. Vége. – nézett egyenesen a szemébe és megfordulva drámaiasan kisételt. Számat húzva néztem utána megvárva míg becsukja az ajtót.
- Ez nem lehet igaz. Nem, nem, nem. Ez nem velem történik. Csak álmodok, igen csak álmodok. Sofia kérlek mondd, hogy csak álmodok! – lépett oda hozzám csillogó szemeivel nekem pedig majd' megszakadt a szívem.
- Sajnálom. – böktem ki végül. Lehunyva szemeit leült az ágy szélére és csak bámult maga elé. – Nem tudom ki az a fiú, de gyűlölöm. – mondta ki mi meg Joshua- val összenéztünk.
- Nem ő a hibás. – ültem le mellé.
- Most véded őt? – nézett rám kicsit mérgesen.
- Nem védem, hanem az igazat mondom. – teljesen lesokkolódva nézett rám mint, aki nem akar hinni a fülének.
- Miről beszélsz?
- Mikor beszélgettünk rádmutatott, hogy nem mer odamenni hozzád én meg teljesen lesokkolódva elfelejtettem neki említemi, hogy van barátod és mire észbekaptam ő már ott volt melletted. Sajnálom, ne haragudj, tényleg mondani akartam neki. – magyarázkodtam és meg akartam simítani a karját, de elhúzodott tőlem. Üveges tekintettel rámnézett, végigmért majd visszanézve a szemembe láttam, hogy mondani akar valaki, de ehelyett fogta magát és feltépve a szoba ajtót elviharzott. – Fasza. – dőltem hátra az ágyon és nézegettem a plafont. Semmi érdekes nem volt rajta. Ezért néztem, szépen fehérre festett, semmi folt, semmi zavaró tényező. Csak a fehér szín díszelgett ott. Én is lennék ilyen. egymagam, gondtalanul, minden probléma nélkül. – Mond már el nekem miért ver engem ennyire az élet? – szóltam a szobában maradt fiúnak még mindig a plafont bámulva. Szemem sarkából láttam, ahogy a terasz korláttól ellöki magát, belép a szobába, az ágy végéhez húz egy széket és fordítva ráül, kezeit a támlára támasztja majd fejét megpihenteti végtagjain.
- Majd megbékél.
- Mikor? – támaszkodtam könyökeimre.
- Idővel. Kell neki az a kis idő. Most szakított vele a barátja és a legjobb barátnője miatt meg mást hibáztatott. Szerintem itt most meg kell várni míg lenyugszik.
- Hmm. Utálom ha igazad van. – néztem felé szúrós szemekkel majd visszadobtam magam az ágyra.
- Csak a szokásos. – nevetett fel mire én is halványan elmosolyodtam.
- Anyukádék jól vannak? – érdeklődtem a kicsit kínos csöndet megtörve.
- Érdekesen, kicsit rosszul érintette őket mikor közöltem velük, hogy szakítottunk-
- Hozzátetted, hogy meg is csaltál? – emeltem fel mutatóujjam.
- Igen...
- Helyes.
Féloldalasan oldalra döntötte fejét és úgy nézett tovább.
- Komolyan gondoltad, amit mondtál? – kérdezte halkan
- Melyiket? Sok mindent mondtam ma. Sőt egész héten, én sokat beszélek. Te ezt észrevetted? – emeltem fel a fejem, hogy lássam, hogy reagál. Aprón elnevette magát és megrázta a fejét.
- Mikor azt mondtad, hogy a szerdai nap után már nem akarod, hogy bármi közünk legyen egymáshoz, és hagyjuk békén egymást.
- Hhh... Nem tudom... – kezdtem le rágcsálni a számat.
- Én ezt nem akarom...
- Én se Josh, de muszáj lesz. Csak magunkat fogjuk  őrölni belülről, ha nem vetünk ennek véget.
- És ha újra megpróbálnánk?
- Nem igazán vagyok a második esély híve. – ültem fel és egyenesen ránéztem. – Hagyjuk ezt abba. Jobb lesz így.
- Kinek? – engedte el a szék támláját és kihúzva magát nézett ő is rám. Na igen, kinek? Mikor mindketten akarjuk, de én meg nem tudom vele csak úgy egyből újrakezdeni.
- Há-
- Igen, igen! És hallottad mikor a pulto- állt meg az ajtóban drága barátnőnk. Victoria. – Oh. Már vissza is mentél hozzá? – dőlt a falnak összevont kezekkel.
- Nem látod, hogy csak beszélgetünk? – húzta fel egyik szemöldökét Joshua.
- Mind tudjuk, hogy ha ti ketten egy szobában beszélgettek annak más lesz a vége. – húzta gúnyos mosolyra a száját.
- Kifelé! – dőlt kicsit előrébb és egy icipicikét talán felemelte a hangját. A lány szemforgatva sarkon fordult és maga után becsapta az ajtót.