Felelsz vagy Mersz? [BEFEJEZETT]

𝐭𝐢𝐳𝐞𝐧𝐨̈𝐭𝐨̈𝐝𝐢𝐤

- És a maradék 5%- ban mire gondolsz?

- Arra, hogy miért gondolok rád annyit. – nyomott egy csókot végül ajkaimra. Ha eddig a gyomromban a pillangók nem csapkodtak annyira, akkor most már ki fognak onnan törni.

Hazafelé csak beszélgettünk, mindenről amiről csak lehetett. Elfelejtettem a körülöttem lévő dolgokat és csak is ő rá tudtam figyelni.

- Hé! Lesz egy Halloween- i buli. Ugye elmegyünk? – nézett rám a boci szemeivel.

- Megyünk?

- Hát ha te is mész akkor én is, ha nem jössz akkor majd kitalálunk valami közös programot. – közölte velem mintha ez olyan természetes lenne. Mert amúgy az is volt.

- Hát... menjünk – vetettem fel az ötletet mire csak elmosolyodott. – De, egyet ígérj meg. – álltam meg és fordultam vele szembe. – Egész este mellettem leszel.

- Melletted leszek egész este. – vigyorgott majd magához ölelt, de nem volt valami meggyőző a válasza. – Ja és amúgy – nézett le rám. – lesz karaoke – mondta és egyből megcsillantak a szemeim. Aztán beugrott valami.

- De, várjál. Hányadika is lesz ez?

- Őőő... jövőhét péntek, ami annyit takar, hooogy – töprengett hosszasan – huszonharmadika. Miért?

Halványan elmosolyodtam és elmondtam neki.
– Akkor van a szülinapom – feleltem majd lehervadt a mosoly az arcomról. Újabb szülinap apu nélkül, már nem is várom annyira mint régen.

- Tényleg? – emelte fel időközben lehajtott fejemet. – akkor emlékezetessé teszem neked – vigyorgott és ajkait újból enyémnek nyomta. Most nem éreztem azt a bizonyos bizsergést, lassan elváltam tőle és felnéztem a szemeibe. Csillogott, de nem tudtam hova tenni azt amit éreztem. Vagyis amit nem éreztem. Észrevette, hogy szemeim felváltva vándorolnak át az ő egyik  íriszéből a másikba. – Baj van? – fürkészett tovább.

- Nem. Semmi, nincs. Tényleg. Csak... - akadtam el. Mit mondjak erre? ''Nem bízok benned mert tudom, hogy félrelépsz majd." Dehogyis, még erre gondolnom is bűn volt. – Mindegy. Nem lényeges. – erőltettem magamra egy mosolyt. Ujjait újra enyémre kulcsolta majd elindultunk. Most már tényleg. Nem álltunk meg semmiért, csak csendben kullogtunk az utcánkban. A kapuba érve zavartan eltűrtem egy kósza hajszálat majd felé fordultam. Arcom kezei köze fogta, egy ideig elidőzött szemeimben és egy puszit nyomott az... az arcomra. Próbáltam eltűntetni gyorsan az érzéseket az arcomról, de a meglepődöttség, a csalódottság egyszerűen ott maradt. Szépen lassan elengedett és hátat fordított. Csak álltam ott a kapuban, nem is tudom mennyi ideig mikor már elhomályosodott előttem a kép. Pánikomba nagyokat pislogtam és realizáltam, hogy csak sós könnyekkel telt meg a szemem ezért nem láttam. Letöröltem az elejtett könnyeket és remegő kezeimet a kapu kilincsre helyeztem és ezzel a mozdulattal elmúlt a mellkasomra telepedett nyomás.

Beléptem a lakásba, cipőmet óvatosan levettem a lábaimról, hogy az a kis sár se koszolja be a bejárati ajtót. Utamat a konyhába vettem és összedobtam magamnak két melegszendvicset majd nappaliban ledőltem a kanapéra és csak néztem ki a fejemből. Elkezdtem gondolkodni, csak úgy. Eszembe jutottak a régi emlékek. Apáról, mikor még négyen voltunk, mikor minden reggel müzlivel várt vagy nutellás kenyérrel, amin a nutella szív alakú volt. Aztán elgondolkoztam Joaquinon, hogy én vagyok a legszerencsésebb ember a világon, hogy ilyen legjobb barátom lehet. Minden nap köszönetet mondok az égnek, hogy van nekem. Aztán a gondolatmenetem átsiklottak Joshuara. A szendvicset megállítottam mielőtt beleharaptam volna, hirtelen az előbbi étvágyam elmúlt szóval visszabattyogtam a konyhába és letettem a kajám a pultra. Majd később megeszem. Felsétáltam az emeletre, ledobtam magam az ágyba és elterültem.

Reggel kissé álmosan ébredtem. Este a rövid sziesztám után gyorsan megtanultam, elpakoltam a táskámba és lefürödtem. Tartalmas este, ugye? Mint mindig. Kilépve az ajtón dideregve összehúztam a fekete kiskabátom, szőke hajzuhatagomba rögtön belekapott a szellő. Lebotorkáltam a kiskapuig és kiléptem az utcára ahol már Joaquin a kocsijával várt. Amint meglátott kipattant a járműből és a szó szoros értelmében... odaugrált hozzám. Nevetve megöleltem amit rögtön viszonzott.

- Mi ez a jó kedv kora reggel? – mosolyogtam rá. A jókedve áttapadt rám.

- Összejöttünk Zackkel! – és az eddig fülig érő mosolya most már az égig ért. Egy ideig gondolkoztam, hogy ki is az a Zack, aztán leesett. Az évfolyamtársunk, akiről annyit beszélt.

- Nem mondoood – löktem vállba és karjaim keresztbe tettem.

- Deee – pirult el azonnal. – És képzeld, anya is megismerte, nagyon összebarátkoztak. – mesélte nekem.

- És apukád? Ő mit szólt hozzá? – tettem fel boldogan a kérdést, bár ne tettem volna. Amint feltettem a kérdést lehervadt az arcáról a mosolyt. Kérdőn néztem rá, hogy mi a helyzet, de csak gyorsan lehunyta szemét és egy mosolyt varázsolt az arcára. Csak nem volt őszinte.

- Ő még nem tudja. – virította felém fehér fogait és már majdnem, hogy vicsorított.

- Baj van? – vontam fel egyik szemöldököm.

- Dehogyis. – túrt bele mosolyogva a feketén csillogó hajába.

- Joaquin... - próbáltam felvenni vele a szemkontaktust. – nézz a szemembe légyszíves.

Rám emelte tekintetét, és szeme gyöngyözött a könnytől. Gondolkodás nélkül magamhoz öleltem és elkezdtem simogatni a hátát, majd szipogva átkarolt ő is.

- Mi történt? – kérdeztem még mindig őt ölelve.

Nagyot sóhajtva belekezdett.
– Mikor egy vagy két éve anyáék elé álltam azzal a szándékkal, hogy elmondom neki, hogy is érzek valójában. – dörmögött a vállamba, és próbáltam kivenni a szavait. – apa rámförmedt, hogy nekem bizony feleségem lesz, meghogy ''Ken és Barbie" életet fogunk élni, mert férfinak születtem akinek nőre van szüksége nem mégegy férfira. Anya persze kiállt mellettem és értetlenül nézett apára és elmagyarázta neki, hogy mindenki maga dönti el, hogy kit szeret, ebbe senkinek nincsen beleszólása. Ezután megváltozott a kapcsolatuk, és az enyém is apával. Ő talált egy újabb munkát amihez persze üzleti útra kell járnia, de tudom, hogy csalja anyát. – fújt ki egy nagyobb levegőt. – És mikor tegnap ezt bejelentettem ő pont otthon volt, majd mikor meghallotta a híremet csak felpofozott, és azt mondta, hogy csalódott bennem. – végére már elcsuklott a hangja amitől szorosabban megöleltem. Nem is értem, egy szülőnek pont, hogy támogatnia kéne a gyerekét, nem ellökni magától.

- Nagyon sajnálom. Nem tudja apukád, hogy milyen kincset alázott meg. De, azt garantálom, hogy minden egyes rosszindulatú szavát bánni fogja miután te elvégezted az iskolát és sikeres leszel. – engedtem el és letöröltem a könnyeit. – Itt vagyok, és itt leszek. Bármi van számíthatsz rám. Tudod, hogy mennyire szeretlek. – ejtettem el végül én is az első könnycseppet.

- Tudom. – mosolyodott el halványan, én egy apró puszit leheltem arcára és kezébe nyomva pár zsebkendőt beszálltunk az autóba.

Az iskola felé jobb hangulatunk lett, én helyrehoztam az arcom és az elkenődött sminkem egyszerű mozdulattal letöröltem, mondván, hogy ma nem lesz rajtam smink. Nem igazán érdekel amúgy, hogy van rajtam smink vagy nincs, de azért néha szeretem ha szép, hosszú feketék a pilláim.

Sziasztook! Tudom, tudom! Pár napja posztoltam utoljára, de nagyon ellustultam az utóbbi napokban. Megpróbálom összeszedni magam, és hozom majd a részeket. Szép estét! <3