Avengers - Egy banda története

Maria története

- Apa... - Tony érezte, hogy a hangja teljesen rekedtes, egyszerűen nem tudta felfogni mi történik előtte, mit jelentenek az apja szavai. - Mi a franc történik?
Pepper körmei szinte teljesen belemélyedtek Tony karjába, csak ez emlékeztette a fiút arra, hogy ez a valóság. A lány apja továbbra is alig volt az eszméleténél, lehet észre sem vette, hogy megérkeztek. A Pepperéhez hasonló vöröses-ezüstös haja most alvadt vérrel volt színezve, ami belehullott a férfi szemébe.
- Sosem meséltem el, hogy történt. - Howard tekintete Tony-ra irányult, de a fiú szinte úgy érezte az apja csak átnéz rajta, mintha gondolatban teljesen máshol lenne. - Persze néhány részletre emlékszel, például az autóra, és arra, hogy nekem kellett volna ott lennem helyette. De nem engedhetem, hogy tudj mindenről mivel... szégyelltem magam. Szerintem erre a mai napig nem emlékszel, de te is ott voltál, amikor Maria... amikor meghalt.
- Micsoda? Dehogy voltam! Én akkor éppen... - Tony a felfordulás közepette próbálta felidézni magában hol volt és mit csinált, amikor a baleset történt. - Sokkal kisebb voltam még. Nem emlékszem hol voltam.
Tony feldúlt volt, érzelmek ezrei kavarogtak benne. Egyrészről mindent ki akart deríteni erről az esetről, hogy az apjának igaza van-e, és ha tényleg úgy van, annak milyen következményei lesznek. És Pepper... Tony semmit sem akart jobban, mint hogy a lánynak ezt ne kelljen látnia, hogy a pár perce látott mosolya ismét visszatérjen az arcára. Ehelyett Pepper arca eltorzult a sírástól, a tehetetlenségtől és az értetlenségtől.
- Persze, hogy nem emlékszel. Pszichológusok egész hadát jártam meg, hogy keressek egy olyat, aki képes elfeledtetni veled a történteket. Ez az egyik része a történetnek, ami... szégyennel tölt el. Én soha nem loptam volna emlékeket tőled az anyádról, hiszen így is olyan kevés jutott. De az eset után... kérdeztem, hogy mi történt, de nem mondtad el. Egy szót sem szóltál hónapokig. Úgy döntöttem ha nem emlékszel arra mi történt, legalább új fejezetet kezdhetünk.
Tony elkeseredetten kutatott az emlékei között, de egyszerűen semmi nem ugrott be neki. Az utolsó emléke az anyjáról az, ahogy...
- Anya éppen egy dalt dúdolt. Felismertem, mert előző nap hallottam ahogy zongorázza. Együtt sétáltunk a... - Tony szinte észre sem vette, hogy hangosan gondolkozik, amikor az apjáról az ablakra emelte a tekintetét. - New york-i lakásunkba. Nem ez volt az, erre tisztán emlékszem.
- Szerinted lettem volna olyan hülye, hogy ugyan abba a házba vigyelek? Amúgy sem tenném be oda a lábam soha többet.
Tony próbálta kizárni az apját, egy pillanatra még Pepper-ről és az apjáról is megfeledkezett. Emlékezett a hóra. Hideg volt, az anyja gondoskodott róla, hogy Tony rétegesen fel legyen öltözve. A nő Tony kesztyűs kezét szorosan fogva lemosolygott a fiára. Tony emlékei ködösek arról a napról, de arra színtisztán emlékezett, hogy az anyja gyönyörű volt aznap. Egyébként is szép asszony volt, de a hulló hó kiemelte fehér bőrét, a sötét égboltot megvilágító utcai lámpa pedig szinte körberagyogta a hosszú, szőke haját. A nagy barna kabátja a térdéig ért, így Tony könnyen bele tudott csimpaszkodni.
- Anya! Ha hazaérünk megmutatom mit rajzoltam ma. Szerinted apa hazaér vacsorára? Neki is meg akarom mutatni. - Tony-nak, mint minden gyereknek be sem állt a szája, de Maria ezt sosem bánta.
Ő volt az az anya, akire titkon minden gyerek vágyott. Ha Tony beleugrott egy hatalmas pocsolyába, Maria nem szidta le. Beugrott mellé és a vízben tapicskolva kergették egymást. Ha a kisfiú a levelek között szeretett volna játszani, Maria később türelmesen szedegette a száraz leveleket a saját és a fia hajából. Ha pedig zongorázott és Tony leült mellé, megmutatta a dal kottáját, amit éppen tanult, vagy éppen együtt énekeltek. Túl tökéletes volt. Senki sem értette mit látott meg egy olyan férfiban mint Howard Stark. De Howard teljesen máshogy viselkedett, ha Maria is ott volt. Mintha a nő jelenléte egy teljesen másik oldalát hozta volna elő.
Még csak pár napja voltak New York-ban. Howard-nak ide kellett utaznia egy fontos tárgyalás miatt. Maria imádta ezt az állandó mozgásban lévő életet, szeretett világot látni, és sosem volt magányos, mert Tony mindig mellette volt. Howard mindig odafigyelt a részletekre, hogy a családja biztonságban legyen, amíg ő megbeszéléseken ül. Maria tudott a titkos ügyeiről, tudta, hogy ez a vagyon és hírnév veszélyekkel jár, és bár rengeteg dologgal nem értett egyet, szerette a férfit, és a családjukat is. Nem voltak köztük titkok. Legalábbis akkor még azt hitte. Ez alkalommal azonban annyira siettek, hogy nem ellenőriztek előre mindent, nem voltak elég figyelmesek.
Ahogy beléptek az ajtón megcsapta őket a ház kellemes melege. Maria levette a fejéről a sapkáját, és még mielőtt levetkőzött volna, Tony kabátját húzta le előbb. A kisfiú azonnal a játékaihoz rohant. Maria lassan követte és miközben az ajtó oldalának dőlt, azzal a bizonyos mosollyal nézte a fiát, amivel csak egy anya rendelkezik. Tony két elemet kezdett összeszerelni, amikor Maria először megérezte a fegyver hideg csövét a tarkójának nyomva. Elakadt a lélegzete. Nagyon lassan maga mögé sandított.
- Mindent, ismétlem mindent és még annál is többet megkaphat, ha nem bánt minket. - Még Maria-t is meglepte mennyire nyugodt a hangja. - Ebben a házban felbecsülhetetlen értékek vannak. Mind a magáé.
- Ami nekem kell, az nem ebben a házban van. - A férfi hangja feszült volt. Kicsit megbökte a fegyver csövével, ezzel biztatva a nőt, hogy menjenek arrébb. Maria nem teljesen értette mi történik, hogy miért nem akarja a férfi, hogy Tony meglássa őket. A nő így a falnak nyomódott, de nem bánta, mert meg tudott fordulni, és a férfi szemébe nézhetett. Meglepően helyes férfi állt előtte. Kék szemét tökéletesen kiemelte a haja vörössége. Maria nyelt egyet, és kiszáradt ajkakkal kérdezett.
- Mit akar? - Mielőtt a férfi válaszolt volna, idegesen szétnézett, ide-oda kapkodta a tekintetét.
- Van itt még valaki? - kérdezett vissza a férfi a válasz helyett. - Hol van Howard Stark?
- Nincs. Csak én és a fiam. Howard... csak nagyon későn jön. Az összes személyzet úton van még ide. Nem lesz semmi baj. Mondja el mit akar. Minden rendben lesz.
Maria úgy látta a férfi kicsit megnyugodott, legalább is már nem járt eszelősen a tekintete, de azonnal szorosabban fogta a fegyvert, amikor Tony szólalt meg.
- Anya, kivel beszélgetsz? - Maria mozgolódást hallott, ezért gyorsan reagált.
- Csak egy régi ismerőssel! - Tony erre nem is válaszolt, szóval Maria úgy érezte elhárította annak a veszélyét, hogy a fia kijöjjön. A nő halkabban folytatta, de a tekintete megkeményedett. Megfogadta, hogy történjék bármi, nem engedi, hogy a fiának akár csak egy haja szála is meggörbüljön: - Essünk túl ezen.
A férfi ismét megbökte a fegyverrel, majd a fejével a garázsajtó felé intett. Maria megkönnyebbülten apró sóhajt engedett ki magából. Erre mintha a férfi kapcsolt volna.
- A fiúnak is jönnie kell. - Ahogy meglátta a rémületet Maria szemében azonnal folytatta - Sajnálom, én ezt nem így akartam, ők mondták, hogy... - A férfi kezdett szétesni, ami furcsa módon egyszerre megijesztette mégis megnyugtatta Maria-t. Úgy érezte a férfi nem akarja bántani, csak nagyon kell neki valami. - Induljunk.
Maria nyelt egyet: - A fiam elképesztően okos a korához képest. Még így is furcsa lesz neki ez az egész helyzet, de ha meglátja azt a fegyvert azonnal tudni fogja miről van szó. Szóval kérem, tegye el! Ígérem nem lesz semmi probléma. - A férfi habozni látszódott, ezért Maria folytatta - Hogy hívják?
- Lance - Sziszegte a férfi némely hallgatás után.
- Lance, van gyereke? - Maria mélybarna szeme könyörgően csillogott.
A férfi megrázta a fejét, jelezve, hogy erre már nem fog válaszolni.
- A reakciójából ítélve, van. Maga azt mondja muszáj vinni őt is. Ezt csak azzal a feltétellel tudom elfogadni, - akkor sem szívesen - ha megígéri, ha a saját gyermeke életére esküszik, hogy a fiamnak nem esik baja. Tegye el a fegyvert és gyorsan túlesünk ezen, bármiről is legyen szó.
Lance vívódott. Maria úgy érezte a férfi nem önszántából van itt, és ezt ki is akarta használni. A férfi végül bólintott, ezzel jelezve, hogy Tony-nak nem eshet baja, valamint a fegyvert is elrejtette a kabátja zsebében.
Maria lassan ellépett a férfi mellől és bement a fiához. Tony addig rá sem hederített, amíg Maria le nem guggolt mellé.
- Gyere kicsim, kocsikázzunk egyet! - Maria tudta, hogy a fia oda van az autókért.
- De te nem tudsz vezetni anya. - Tony nagyokat pislogott, miközben letette a játékait.
- Tudom - mosolyodott el a nő, majd visszaadta Tony-ra a kabátját és a sapkáját. - Lance fog minket elvinni.
- A régi ismerősöd, akit az előbb mondtál? - a kisfiú megtörölte az orrát.
Maria bólintott, és kézen fogva kivezette a fiát a szobából. Tony felnézett az idegenre és...
Tony hitetlenkedve nézett le a most előtte térdelő férfire. Ugyanazok a vonások, csak plusz egy-két ránc. Ugyanaz a vörös haj, csak már ezüstös szálak is keveredtek bele. Ugyanaz az ember, csak kb 15 évvel később. Pepper apja egyenesen Tony szemébe nézett. Mondani akart valamit, de mielőtt megtehette volna Howard felállt és a fia elé lépett.
- Tony. Fiam. Őszinte leszek veled. Eljött az ideje, hogy jóvá tedd, ami akkor történt. Itt az ideje, hogy...
- Hogy jóvá tegyem? - szakította félbe Tony az apját - Mégis mit kéne jóvá tennem?
Howard idegesen a hajába túrt, az ökléről a saját, és Pepper apja vére is beleragadt a már őszes, sötét hajába.
- Nem mondod komolyan, hogy te... apa, te hibáztatsz engem azért, ami anyuval történt? Nem is emlékszem rá, én...
- De ott voltál! - Howard hirtelen megragadta Tony vállát, és úgy kiabált tovább. - Ott voltál és nem csináltál semmit!
- Csak egy gyerek volt, mit kellett volna csinálnia?! - tért magához Pepper annyira, hogy Tony védelmére keljen.
- Tony! - hagyta teljesen figyelmen kívül a lányt - Itt az idő, hogy megbosszuld.
Tony tekintetét fogva tartotta az apja őrült pillantása, ezért elsőnek nem is látta mi történik, amikor az apja valamit a kezébe adott. Ahogy lepillantott, bebizonyosodott az, amire gondolt. Egy fegyvert tartott a kezében.
- Átadom neked a lehetőséget. Hogy ne kelljen bűntudatban élned. - folytatta az apja - Ezért csináltam mindent. Évek óta őt keresem.
Tony szinte még fel sem fogta mi történik, az apja már felemelte azt a kezét, amiben a fiú a fegyvert tartotta. A fiú kicsit úgy érezte nincs igazán jelen. Folyamatosan értelmetlen emlékképek ugrottak a szeme elé, mintha az agya most próbálná meg feldolgozni a régi eseményeket.
- Nem, nem! - állt a fegyver elé Pepper - Jézusom, elég volt ebből! Tony, semmit nem kell megbosszulnod, mert nem te vagy a hibás azért, ami történt. Ez csak egy félreértés lehet. Az én apám nem gyilkos!
Tony a lányra nézett, és amikor felfogta, hogy tulajdonképpen rá fogja a fegyvert, gyorsan le is engedte a kezét. A feszült csendet egy rekedt hang törte meg.
- De, az vagyok. - Mind a hárman a térdelő férfire néztek. Lance kiköpött egy adag vért, majd ő is felnézett rájuk. - Pontosan úgy történt minden, ahogy eddig Tony mesélte. Aznap este sokan meghaltak, és nekem is benne volt a kezem. - Howard arca egészen eltorzult és már minden izma megrándult, hogy elhallgattassa a férfit, ezért ő gyorsan folytatta. - De Maria-t nem... őt sose bántottam volna. Ahogy Tony-t sem.
- Elég! Ez hazugság, ezt nem hallgatom tovább! Tony, tedd a dolgod! - lökte előrébb a fiát Howard.
- Annyira kicsi voltál még olyan durva dolgokhoz. - folytatta a férfi - Megértem, hogy nem emlékszel a további dolgokra, de ha elmesélem talán visszaemlékszel.
Tony lassan bólintott, mert nem akarta, hogy továbbra is hiányzó emlékei legyenek.
- Ez a történet nem itt kezdődött. Amikor Pepper megszületett én... nem voltam egy felelősségteljes ember. Szerencsejáték függő voltam, de láttam, hogy meg kell komolyodnom, amikor belenéztem a kislányom szemébe. Tudtam, hogy ha én nem védem meg, akkor senki sem fogja. Szóval összeszedtem magam és leálltam a játékkal, de akkor már annyira nagy adósságot halmoztam fel, hogy sehogy sem tudtam volna visszafizetni. Évekig piti bűntényeket követtem el nekik, hogy legalább valamennyire kiegyenlítsem a számlám, de... Akiknek tartoztam... mindenki ismerte a nevüket akkor New Yorkban. Mármint az alvilági körökben.
A férfi Howard felé fordult: - Ők maradtak ki mindig a te kis nyomozásodból. Annyira ügyesen rejtették el minden nyomukat, hogy ha rájuk is találtál, elengedted őket, mint lényegtelen mellékszereplőket. De ez mindig is róluk szólt. Bartonékról.
Tony hitetlenkedve összenézett Pepperrel.
- Bartonék - nyögte - Mint Clint Barton? Az egyik barátunk?
- Igen. Illetve nem ő, nyilván nem ő, hiszen akkor még ő is csak egy kisgyerek volt. A szülei. Edith és Harold Barton. Akkoriban ők uralták az egész New York-i alvilágot. Mindenki nekik tartozott és mindenkit a markukban tartottak. Mindenkit kivéve a Romanoff-okat.
- Ebből egy szót sem hiszek el. - háborodott fel újból Howard. - Mióta Maria meghalt csak ezzel foglalkozom. Felkutattam a Romanoff-lányt, cserébe információt kaptam a tábornoktól, ami végre elvezett az igazi bűnöshöz. Tony, egy szavát se hidd el!
- Nem muszáj hinnie a szavamnak, de majd az emlékeinek fog.
- Akkor halljuk hát! - Tony hirtelen kiabálására Pepper összerezzent. A fiú továbbra is az öklében szorongatta a fegyvert. - Nem bírom már tovább ezt!
- Szóval mint mondtam, rettenetesen sok pénzzel tartoztam Bartonéknak. Sosem tudtam volna visszafizetni, de féltettem a családomat, ezért elmentem az egyik általuk üzemeltetett klubba. Kint kellett várnom az irodájuk előtt. Kiabáltak bent, de nem hallottam semmit a kint hangzavartól. Egy férfi és egy nő viharzott ki, nekem pedig intettek hogy bemehetek. Nem untatlak titeket a részletekkel, az előttem kiviharzó pár a Romanoff páros volt. Bartonéknak dolgoztak és csak annyit kértek cserébe, hogy szerezzenek nekik egy babát. A folyamat meg is kezdődött, alvilági körökben ez sajnos nem olyan nagy kérés. Itt jöttem én a képbe. Azt mondták elnézik nekem a tartozást, ha megoldom a problémát. A gyereket már behozták az államokba, de... - A férfi szája kiszáradt és egy sor köhögés után tudta csak folytatni - a rendőrségnél egy-két lefizethetetlen figura tudomást szerzett a gyerekcsempészetről. Kellett nekik egy befolyásos ember, de Bartonék nem intézkedhettek, hiszen mindenhol ismerték őket akkoriban. Minden annyira a véletlenen múlt...
A férfi emlékeibe szorosan beleivódott a cigarettafüst, ami belengte Harold Barton irodáját. A szobát egy hatalmas tévé világította csak meg, ezzel is még ijesztőbbé téve a szituációt.
- Maga rengeteg pénzzel tartozik nekünk Mr. Potts... - csóválta a fejét lemondóan Harold. - Mi a fenét csináljunk magával?
- Megadom! Esküszöm megszerzem a pénzt, csak... kell még egy kis idő. - Lance homlokáról szakadt az izzadság.
- Mind tudjuk, hogy ez nem igaz. - Edith Barton együtt érzőn szorította meg a férfi vállát. - De nem lenne hasznunk a halálából. Attól nem kapjuk vissza a pénzünket... mit szólna egy kis ösztönzéshez? Hogy is hívják a kislányát?
Lance összerezzent. - Kérem ne! Bármit megteszek, csak a családomat ne bántsák!
Edith apró mosolyra húzta vékony száját. Pont amire számítottak.
- Végül is... tehetünk egyszer kivételt. Nem igaz Drágám?
Harold bólintott: - Lenne itt egy kis feladat, ami pont megoldásra vár. Elakadt egy csomagunk és... megoldást kéne találnia rá.
Lance kissé megszédült.
- És mi a probléma? Hogy tudnám megoldani? Nem tudom, hogy... - a férfi egyre rosszabbul érezte magát, ezért leült az előtte lévő fotelbe. Hirtelen felhangosodott a tévé, ami eddig halkan szólt a háttérben. Lance gyorsan keresni kezdte maga alatt a távirányítót, hogy lehalkítsa, de Edith rákiáltott.
- Állj!
Lance ezen a ponton szinte bármit megtett volna, amit mondanak, ezért azonnal ő is a képernyőre szegezte a tekintetét.
- A híres feltaláló és milliárdos Howard Stark tegnap érkezett new york-ba, feltehetőleg a TCA által megrendezésre kerülő konferenciára, melyen minden fontos technológia újításokkal foglalkozó ember hivatásos. Ahogy ezeken a reptéri lesi fotókon is láthatjuk a mindig gyönyörű felesége, Maria és a Stark család legkisebb tagja, Anthony Stark is vele tartott erre a new york-i utazásra. Az időjárásról...
Edith kikapta Lance kezéből a távirányítót és lenémította a tévét. Ragyogó szemekkel nézett a férjére: - Tökéletes!
Egy nap múlva Lance pedig ott állt Howard Stark előszobájában, a Bartonéktól kapott fegyvert a kabátja zsebében rejtegetve, miközben Maria maga elé tolva Tony-t igyekezett remegés nélkül megindulni a garázs felé. Maria beültette hátra Tony-t, ő pedig az anyósülésre ült Lance mellé.
- Hová megyünk? - kérdezte a nő idegesen.
Lance nem válaszolt, csak vezetni kezdett. Maria látta a férfin, hogy még az eddiginél is idegesebb.
- Ennek nem így kéne lennie, ez nem így volt megbeszélve... - Maria nem tudta eldönteni, hogy a férfi hozzá beszél-e, de úgy döntött megpróbálja szóra bírni.
- Lance, ha elmondja mi folyik itt, talán tudok segíteni. A férjem befolyásos ember, bár gondolom ezt maga is tudja...
- Persze, hogy tudom! Róla szólt az egész. Őt akarták, nem magát! De nem volt ott, még egyszer pedig nem lesz lehetőség erre. Ezért kellett magának és a fiának jönnie.
- És mi lesz most velünk? - Amennyire félt Maria a férfi hirtelen hangulatváltozásaitól, annyira félt az ismeretlentől is. De érezte, hogy már nem kérdezhet sokat, ha nem akarja, hogy Lance teljesen kiboruljon.
- Nem tudom. Maga is befolyásos ember. Lehet, hogy Ön is elég lesz a feladathoz.
Azt azonban már nem árulta el milyen feladatról van szó, a nő pedig nem is erőltette tovább. Menekülési útvonalakon gondolkozott, míg Lance némán vezetett tovább, de mivel fogalma sem volt hova mennek, ez kissé megnehezítette a dolgát.
Mire megérkeztek egy elhagyatott házhoz, Tony békésen aludt a hátsó ülésen. Maria és Lance kiszálltak az autóból. A nő meleg lehelete párafoltot hagyott a hideg estében, amikor beszélni kezdett.
- Mit kell tennem? Csak essünk túl ezen. Ígérem, ha utána Tony és én épségben elmehetünk soha többet nem hall rólunk. Nem fogom megemlíteni a férjemnek, és magának sem lesz semmi baja. Ahogy elnézem maga sem jókedvéből van itt.
Lance lemondóan rázta a fejét, és halkan sóhajtott: - Fogalma sincs mennyire nem... Szóval nekem eddig kellett hoznom magát. Bent két rendőr és egy gyerek tartózkodik. A maga feladata az lenne, hogy bármi áron kihozza a gyereket, és utána elvisszük egy másik címre.
- És ott mi lesz vele? - Maria anyai ösztönei azonnal előtörtek.
- Csak menjen... - A férfi reakciójából ítélve nem túl sok jó.
Maria rápillantott a hátsó ülésen alvó kisfiára, majd összeszorította az állkapcsát és elindult a ház felé. Elsőre semmi sem történt, olyan csend vette körbe az egész házat, hogy a nő azon gondolkozott van-e egyáltalán bárki is a környéken. Amikor az ajtóhoz ért nem is habozott, gyorsan benyitott. Meglepetésére az ajtó nem volt zárva. Bent azonban két fegyver csövével nézett szembe.
- Jó estét! - mondta a nő rekedtes hangon.
- Álljon meg ott! - parancsolta az egyik rendőr. Bár ezt Maria csak a Lance-től hallottakból gondolta, mivel a férfiak nem viseltek egyenruhát. - Honnan tudták meg, hogy itt vagyunk?
- Én valószínűleg mindenkinél kevesebbet tudok erről. - Maria mély levegőt vett. - A nevem Maria Stark és azért hoztak ide, hogy elvigyem a gyermeket.
- Feltételezem nem önszántából van itt. - súgta az egyik rendőr a másiknak, miközben a fejével a pár méterrel arrébb parkoló autóra és a benne alvó Tony-ra mutatott.
- Valóban nem. - Maria igyekezett nyugodt hangon beszélni. - Kérem. Adják ide a gyermeket. Ha bármi történik a fiammal, én...
- És azt tudja mi fog történni a kislánnyal? - kérdezte a férfi. Leengedte a fegyverét és arrébb állt. Maria pedig ekkor vette észre a leggyönyörűbb kislányt, akit valaha is látott. Hatalmas zöld szemeiben félelem tükröződött vissza. Egy egyszerű fehér kardigánt, vastag harisnyát és piros szoknyát viselt. Amitől azonban kiemelkedően elbűvölő volt, azok a mélyvörös rendezett loknijai voltak, amik körülölelték az arcát.
- Bartonék eladják valakinek ezt a kislányt. Ki tudja mi lesz vele... Ezt nem engedhetjük meg. Mi átlátunk rajtuk. Azért küldték magát, hogy megsajnáljuk és odaadjuk a kislányt. Tudták, hogy amint megismerjük magát nem fogunk lőni mielőtt belépne az ajtón. Nem akarnak feltűnést.
Maria szemébe könnyek szöktek.
- Higgyék el, én...
Mielőtt azonban a nő befejezhette volna a mondatot, hangos pisztolylövés után a férfi, akivel eddig beszélgetett holtan esett össze. A másik férfi még időben lehasalt a földre, magával rántva a kislányt is. Maria egy kanapé mögött keresett menedéket.
- Nem akarnak feltűnést! - Gúnyolódott egy női hang a szoba másik végéből. - Ez a baj Bartonékkal... Túl félénkek, túl lassúak. De nem baj, majd mi a kezünkbe vesszük az ügyet. Elvégre a mi kislányunkról van szó.
A másik rendőr közelebb kúszott Mariahoz és a kezébe nyomta a kislány pici kezét.
- Meneküljenek! Én addig feltartom. De vigyázzon, ha itt van a nő, a férje is biztosan a közelben van. Ne habozzon! A Romanoffok gyorsak és halálosak.
Maria szinte alig fogta fel mi történik körülötte, de azt tudta, hogy azonnal kell cselekednie. A férfi hirtelen rávetette magát a nőre, Maria pedig ezzel a lendülettel futott is ki az ajtón.
- Mi történt? - pattant fel Lance a járdáról, ahol eddig ült.
- Itt vannak a Romanoffok, bárkik is legyenek azok! - Csattant fel Maria - Nem tudom, mibe kevert bele, nem értek semmit! De most azonnal be kell szállnia abba az autóba és jó messzire vinnie minket. Amint elérem Howardot, minden rendben lesz.
Lance hevesen bólogatni kezdett, és már indult volna az autó felé, amikor egy fegyver csöve villanását látta Maria háta mögött. A férfi szinte nem is gondolkozott, amikor félrelökte a nőt a golyó útjából, ami így az ő combjába fúródott. Lance hangos kiáltással esett a földre, Maria pedig mellette fedezéket keresve bújt az autó mögé. A nő a fülében érezte a szíve erős dobogását, miközben a levegőt kapkodta. Csakis a magas adrenalin-szintje miatt volt képes tovább menni. Megszorította a kislány kezét, hogy érezze, hogy még mellette van. A kislány sírva nézett Maria-ra. Fogalma sem volt mi történik körülötte, de rettegett.
- Hogy hívnak kicsim? - kérdezte miközben igyekezett letörölni a saját, és a kislány arcáról is a könnyeket.
A lány értetlenül nézett rá. Maria pedig azonnal megértette, hogy a kislány nem beszél angolul, ezért magára mutatott: - Maria Stark - utána pedig a kislányra, és kérdőn nézett rá.
A lány szemében megértés tükröződött. Ő is magára mutatott és félénk, de tiszta hangon így szólt: Natalia.
Maria megértően bólintott, és ugyan biztató szavakat akart mondani, tudta, hogy a kislány úgysem értené.
Maria az autó takarásában gyorsan kinyitotta a hátsó ajtót és az addigra könnyes szemű fia mellé ültette Nataliat.
- Anyu mi történik? - kérdezte Tony elvékonyodott hangon, Marianak azonban nem volt ideje válaszolni. Nem mert átmenni az autó másik oldalára ezért az anyósülés felől mászott a kormányhoz.
- Mennyire lehet nehéz? - kapkodott Maria. Igyekezett felidézni hogyan szokta Happy beindítani az autót. Elfordította a kulcsot, mire felébredt az egész kocsi. A helyzethez képest borzasztó lassan és akadozva sikerült csak végre elindulnia. Miközben kifordult a parkolóból több autónak is neki ment, de egyszerűen nem foglalkozhatott az ilyen dolgokkal. 
- Anyu, mi történik? - ismételte Tony Maria-ról Natalia-ra nézve.
- Nem tudom kicsim. Csak... próbáljátok meghúzni magatokat!
Ahogy Maria kimondta ezeket a szavakat, a hátsó ablakot lövések kezdték először csak berepeszteni, majd be is törni. Tony ösztönösen megfogta a kislány kezét és lehúzta maga mellé az üléshez préselődve. Maria közben próbálta egyenesen tartani az autót. A golyózápor elhalkult, viszont a Romanoffok autója vészesen közeledett feléjük. Maria úgy érezte hiába minden igyekezete, akkor vezetett életében először, a házaspár pedig vérprofin kezelte az autót. Maria arra számított, hogy hosszasan fogják üldözni, de a Romanoffok mielőbb véget akartak vetni a fogócskának. Egy határozott kormányrántással nekimentek Maria autójának, ezzel letaszítva őt az útról. Maria kezéből kitépődött a kormány, ő pedig elkeseredettségében hátraugrott a gyerekekhez és a testével védelmezte őket, miközben az autó többször is megpördült a levegőben. 
Tony úgy érezte sosem ér földet az autó. Az érzelmei már bőven túlmutattak a félelmen, Tony rettegett, miközben a kocsi becsapódását várta. Amikor végre bekövetkezett, az autó hangos sípolásba kezdett. A fiúnak mindene fájt, miközben próbált annyira megmozdulni, hogy körül tudjon nézni. Mellette a kislány vörös fürtjei körül vértől vöröslött a nyaka és az arca. Tony érezte, hogy hamarosan elsötétedik körülötte a világ. Az utolsó dolog, amit látott egy nő volt. Kitépte az autó ajtaját és a kislányt a karjánál fogva rángatta ki a kocsiból. Tony próbálta megszorítani a lány kezét, de túl gyenge volt, a nő pedig túl erős. Magukkal vitték a kislányt.
Magukkal vitték Natashát.