Fognyomok (Supernatural 18+)

11. fejezet

Mielőtt a tetováló műhely ajtajához lépnék, Walker visszaránt a vállamnál fogva. Pontosan tudom, hogy semennyire sem volt meggyőző az a bólintás, amivel azt kellett volna megerősítenem, hogy minden rendben van.

- Mi lenne, ha itt és most ünnepélyesen megfogadnánk, hogy nem beszélünk mellé? - húzza fel a szemöldökét.

Azonnal ingerült leszek tőle, de hamar rájövök, hogy valójában jobb is, hogy most még négyszemközt vagyunk a sötét utcán. A fogadalmat hagyjuk, mert ilyesmit sosem ígérnék ennyi titokkal a nyakamban, de azok után, amit Crowley elejtett, egy valamit mindenképp tudnom kell.

- Nincs véletlenül egy öcséd? - kérdem meg váratlanul, amitől hátrahőköl, és összevonja a szemöldökét.

- Ez most hogy jön ide? - értetlenkedik.

- Csak felelj - kérem erőtlenül.

Vesz egy mély levegőt, aztán néhány némaságba burkolózott másodperc múlva kifújja, mielőtt válaszolna.

- De, van - feleli, és a világom összeomlani látszik. Repedeznek a falak, és az egész kibaszott kóceráj a fejemre fog dőlni. Remegni kezd a kezem, nekidöntöm a hátam a falnak, a fejem is hátraesik, koppan a téglán, aztán csak lehunyom a szemeim, és hagyom, hogy elsötétedjen minden. Nem lehet igaza Crowleynak. Egész életemben egy idegent szerettem és védelmeztem egyetlen testvéremként, miközben a vér szerinti öcsém valahol ott volt a világban egyedül? Összerezzenek, ahogy a két keze a vállamhoz ér, és megszorít. - Dean…

- Mennyi idős? - nyitom ki lassan a szemem, és csak akkor jövök rá, mennyire közel jött hozzám. Érzem a leheletét a számon. Talán szólongatott is, csak az idegösszeomlás kapujában nem igazán tűnt fel. A zihálásom nem csitul, de most már nem csak a pánik teszi ezt velem, a közelsége pont ugyanannyira kuszálja össze a légzésem minden alkalommal, és hiába keresek, nem találok rá választ.

- Baromira ijesztő vagy, amióta kiszálltál a kocsiból - motyogja, és az arcomra fekteti a két tenyerét. Mintha a viszlát, Dean jelenet meg sem történt volna egy fél órája, a homlokomnak dönti a fejét, úgy felel. - Harmincöt.

Sam csak harmincegy. Ezek szerint vele nem cserélhette ki a sárgaszemű. Fellélegzem, az érintése is valamelyest ellazít, aztán a dereka köré fonom a karjaimat.

- Az jó… nincs másik? Egy fiatalabb. Nem is volt? Terhes sem volt az édesanyátok később? - kérdem halkan, amire válaszul megrázza a fejét, de még mindig értetlenül néz, én viszont csak magamhoz húzom, és egy kicsit végre megkönnyebbülve megcsókolom, hátha azzal valamennyire alatta is megállítom a hullámvasutat. Újra lehunyom a szemeimet, és most már nem csak a fekete fellegek tornyosulnak felettem, látom köztük a beszűrődő fényt, amit ez az ember okoz, akit alig ismerek, és mégis úgy tartok a karjaimban, mintha a közelsége menthetné meg az életem. Az életem, amiről sosem érdekelt, megmenti-e valaki vagy sem. Néhány pillanatra még a nyakába temetem az arcom, és hagyom hogy a bőre illata megnyugtasson, mielőtt felemelem a fejem. - Menjünk, csináltassuk meg azt a tetoválást.

- Szóval nem magyarázod meg… - válik ki az ölelésemből kelletlenül, és egy mély sóhajjal nyugtázza a válaszom hiányában feltételezett nemet, majd benyit az ajtón.

A fickó profi. Olyannyira, hogy nem ez az első ilyen, amit csinál. Ahogy meglátja rajtam a mintát, azonnal az arcomra kapja a tekintetét, és mindentudóan bólint. Sőt még a képet is hiánytalanul összerakja. Sejtette, hogy az eltűnt lányok nem véletlen tűntek el, a fiúkat pedig nem állattámadás érte. Biztos vagyok benne, hogy hallott már szörnyekről, és jártak már nála vadászok. Talán valahol rejtve neki is van egy ilyen tetoválás a testén.