Fognyomok (Supernatural 18+)

15. fejezet

- Dean... - kezdi Sam, amint betekertük néhány pokrócba a fiú testét, de nem folytatja addig, amíg abba nem hagyom, amit csinálok, és a szemébe nem nézek. - Ma elveszítette a gyerekeit. Mindkettőt egyszerre.

- Tudom - vonom össze a szemöldököm értetlenül. Itt voltam én is, nem értem, miért érzi úgy, hogy emlékeztetnie kell a történtekre.

- Ismerlek. Tudom, hogy dühös vagy rá azért, ahogy berontott ide. Hogy nem követte az utasításaidat, és ezzel megsértette az irányításmániádat. Tudom, hogy üvölteni szeretnél vele, amiért veszélybe sodort minket. Talán meg is ütnéd.

- Sam, itt nem kifejezetten az irányításmániámról van szó. Majdnem meghaltál - pontosítok. - Ha bárki miatt is bajod esik, tudod, hogy...

- Igen, tudom - vág a szavamba. - De még úgy is volt annyi lélekjelenléte, hogy helyrehozza a hibáját, hogy a fia holtteste ott feküdt a lábainál. Bármennyire is távol áll tőled az ilyesmi, bánj vele tapintatosan. A kedvemért. Kérlek.

Nem felelek, csak nézek a kiskutya szemeibe, megnyalom az ajkaim, és nyelek egy nagyot.

- Dean...

- Jól van, oké! - vetem oda, mert mindketten tudjuk, hogy úgyis megteszem, amit kér, bármi is legyen az. Mindig.

- Köszönöm - bólint, aztán felkapja a csomagunk egyik felét, én pedig követem.

Szótlanul ülünk a kocsiban az első mérföldeknél, ami épp elég arra, hogy végiggondoljam, amit mondott. Igaza van. Most nem bántani, hanem támogatni kell a Rangert. Mostanra biztosan ő is tudja, hogy hibázott, minek dörgöljem még én is az orra alá? Valószínűleg amúgy is minimálisra csökkent az életben maradáshoz való kedve, nem akarok én lenni az, aki miatt nullára zuhan. Sam azonban - bár én nem így érzem, nekem ezúttal nagyon is jól jött - úgy dönt, senkinek nem tesz most jót ugyanaz a csend, ami idefelé tanyázott rajtunk, és kényszeresen beszélni kezd.

- Jól vagy? - fordul hátra a Rangerhöz. - Hülye kérdés... hogy lennél jól? - húzza el a szája sarkát. - Sajnálom.

- Megleszek - bólint.

- Jól csináltad. Még a körülmények ellenére is - dicséri meg, és a tükörben látom, ahogy Walker egy nagyon halvány, csalódott mosollyal megingatja a fejét.

- Dean szerintem szívesebben húzna be egyet, mint bármihez is gratuláljon. Tudom, mit tettem, nem kell szépíteni, Sam - jelenti ki, én viszont nem felelek, csak a tükrön át belenézek a szemeibe, és lassan megcsóválom a fejem.

- Nem szépítem. Kitartottál. Akkor is, amikor más már nem lett volna képes - nyúl hátra Sam, hogy egy pillanatra biztatón megszorítsa a kezét, aztán visszafordul előre, és a sötét utat nézi, ahogy tovább beszél. - Nem tudom, Dean mesélte-e legutóbb, de ha egy vadász, vagy családtagja meghal, különleges temetést rendezünk neki. Máglyát rakunk, a testet meghintjük sóval, lepedőbe csavarjuk, és körbeálljuk, miközben elhamvasztjuk. Ez egy régi hagyomány a vadászok között. És ez az egyetlen módja annak, hogy később semmilyen lény ne tudja felhasználni a testet, vagy ne jöhessen vissza a halott szelleme kísérteni - sóhajt fel, ahogy tart egy rövid szünetet. - Túl sok ilyet csináltunk már...

A visszapillantóban látom, ahogy a Ranger szótlanul bólint.

- Most már te is vadász vagy. Szeretnéd, ha veled maradnánk, és megrendeznénk egy ilyen temetést? - kérdi meg Sam, én pedig hitetlenkedve oldalra pillantok.

- Ez csak a törvényen kívülieknél működik, Sam. Náluk csak a vadállat mese jöhet szóba. Ha nyom nélkül eltűnnek, mit fog mondani, amikor az iskola keresi a gyerekeket? Vagy a család. A munkahelyén...