Fognyomok (Supernatural 18+)

10. fejezet

Teljesen lesokkol, ahogy Crowley vigyorog rám a kocsim fenekének támaszkodva. Egyértelmű, hogy eleget látott. Az viszont egyáltalán nem világos, miért van itt. Hacsak nem volt mégis igazam abban, hogy valaki a háttérből mozgatja a szálakat.

- Hogy kerülsz ide? - sziszegem halkan, és megragadom az öltönyét, amivel néhány méterrel arrébb, az istállóig rángatom. Nekilököm a falnak, és az alkarommal a nyakának támaszkodva odaszegezem. Persze csak azért, mert hagyja magát. Egy csettintésbe kerülne neki, és rögtön repülnék is el méterekre.

- Ha tudtam volna, cica… - vigyorodik el, a fenekemre csúsztatja a tenyerét, és még bele is markol. Ebben a pillanatban kínálom meg a könyökömmel az állkapcsát, de ő csak tovább vigyorog. - Ugyan már! - törli le a kézfejével a szája sarkából szivárgó vércsíkot. - Ezért bírlak, Dean, nem egy unalmas szépfiú vagy, mindig meg tudsz lepni. Amikor azt hinném, ez még tőled is sok, te szemrebbenés nélkül megteszed.

- Miért vagy itt? - morgom az arcába továbbra is eljátszva, hogy én uralom a helyzetet. Egy szál alsógatyában. Hát persze.

- Egy erre tévedt démonom furcsa dolgot jelentett. Gondoltam, ennek személyesen nézek utána - von vállat. - Erre mit találok itt a kis gépszerelmed hátsó ülésén? - csóválja meg a fejét izgatottan tágra nyílt szemekkel. - Lenyűgöző… abszolút magával ragadó. Látod, nem véletlen bánsz úgy Bocival, mintha a feleséged lenne - provokál a legszélesebb mosolyával, miközben ráérősen végignéz a karomon megfeszülő izmokon, a nyakamon, aztán pedig az arcomon is, és látszólag nagyon jól szórakozik. A száját beharapva és egyik szemöldökét megemelve vigyorog rám, és még a tarkóját is lazán a falnak dönti, mint akit egyáltalán nem hat meg, sőt sokkal inkább élvezi, ahogy a falnak nyomom.   

- Samnek ehhez semmi köze. Hagyd ki ebből! - mordulok rá indulatosan, még közelebb hajolva hozzá, és úgy markolom az öltönyét, mintha az fájhatna neki. A szavai azonban elgondolkodtatnak. Nem úgy beszél, mintha bármiben is benne lenne a keze. Meglepődött. Nem csak azon, amilyen szituációban talált az öcsém hasonmásával, látszólag a létezésén is.

- Már hogyne lenne - néz a kocsi felé továbbra is sugárzó mosollyal. - Nézz csak rá! - mutat mögém, és a pillantásából rögtön érzem, hogy Walker kiszállt a kocsiból.

- Dean… ki ez? - szólal meg a Ranger mögöttem kellő távolságból. Legalább annyi esze volt, hogy ott maradt a kocsi mellett.

Azonnal hátra kapom a fejem a hangjára, Crowley pedig ugyanebben a pillanatban hajít egy csuklómozdulattal az istálló másik sarkáig a porba.

- Káprázatos… - méri végig alaposan az Impala nyitott ajtaja mellett tanácstalanul álló férfit. Walker pedig bár hezitál, mert sejti, hogy nem ember néz vele farkasszemet, de látom rajta, épp azon van, hogy iderohanjon hozzám segíteni. Nem kell segítség! Nem kell, hogy feltegye magát a sötét térképre miattam! Itt sem kellene lennie. Vagy inkább nekem nem kellene itt lennem. Pontosan tudtam, és mégis idejöttem. Újra.

- Szállj vissza a kocsiba! - kiáltok rá Walkerre, amikor felém mozdul, és amint nyitná a száját, hogy ellenkezzen, vagy talán csak megtudakolja, miért, üvöltve utasítom újra. - Most!!

Teszi, amit mondok, de látom, amint a szélvédőn át figyel, hogy mikor ugorjon elő újra, mint egy kamikaze. Azt sem tudja, mivel áll szemben, és mégis megtenné. Semmiből sem tanul.

- Jót beszélgettünk, Mókus - vigyorodik el Crowley szemtelenül, miközben fölém áll, hogy leporolja a ruháját, de nem tesz semmit, csak újra megcsóválja a fejét, aztán lazán hátat fordít, és tudom, hogy pillanatokon belül köddé válik majd.