Fognyomok (Supernatural 18+)

14. fejezet

Jó háromnegyed órát száguldunk feszült csendben, és közben időről-időre a tükörbe pillantva látom, hogy Walker végig mozdulatlanul ül, és engem figyel. Egyáltalán nem azzal az arckifejezéssel, amit megszoktam tőle. Az állkapcsa megfeszül, a szemöldökei közt pedig mély barázdák ülnek. Persze érthető, de azért eléggé mellbevágó. Azt gondoltam, sosem fogok mást látni az arcán, mint azt a vágyat, amit a kezdetektől. Ami megőrjített és kirántotta alólam a talajt. Amikor Sammel autózunk, sokszor előfordul, hogy akár órákig egyetlen szót sem szólunk egymáshoz, de ebben a kocsiban sosem honolt még ennyire kényelmetlen csend. A tenyerem izzad a kormányon, és idegesen dobolok végig, amíg a megadott címen egy erdő széléhez nem jutunk.

De amint odaérünk, és kiszállok a kocsiból, a rakás szerencsétlenség helyét átveszi a profi. Meglepetten körbenézek, mert nem is sejtettem, hogy errefelé ilyen helyek is vannak, ám rögtön tudom, hogy igazam volt, és jó nyomon járunk. A ház teljesen körbe van véve sűrű növényzettel, szinte látni sem lehet a fáktól és bokroktól az épületet, hacsak nem hajt fel valaki a szintén cserjékkel övezett kocsibeállóra. A főútról semmi sem látszik abból, hogy valaki itt élne. Ezek a dögök mindig ilyen helyeken tanyáznak.

- Vajon miért lakik ennyire messzire a saját kocsmájától, ahová minden nap bejár? - húzom el a szám, ahogy felfegyverkezve nekiindulunk.

- Nem tudom… - motyogja mögöttem a Ranger, mire lelassítom a lépteimet, és összevont szemöldökkel, félrebillentett fejjel visszanézek rá, ami mellé épp csak az "ugyan már!" felkiáltás hiányzik.

- Tökéletes búvóhely - jegyzi meg Sam kikerülve minket, és a hátsó bejárat felé indul, nekünk pedig int, hogy elölről menjünk.

Walker vesz egy nagy levegőt, hogy reagáljon, és amíg nem bizonyított a sejtésem, megvédje a csaposát, de határozottan megrázom a fejem, így inkább csendben marad, és a machetét maga előtt tartva a veranda felé araszol. Még mindig nem hisz abban, amiben én mostanra már teljesen biztos vagyok. Sandy az emberünk. Vagy inkább szörnyünk.

Még a bejárati ajtóig sem érünk el, amikor a ház sarkánál észreveszem, hogy Sam hátrálni kezd, és felénk nézve a szája elé teszi a mutatóujját.

- Maradj az ajtó mellett - tátogom Walkernek, és sarkon fordulok, hogy Sam után induljak.

A Ranger a bejárat mellett a falnak támasztja a hátát, és készenlétben áll, mozdulatlanul az ajtót figyelve. Még egyszer sietve végignézek rajta, de a körülmények ellenére is muszáj úgy döntenem, hogy bízom benne, mert nem tudok minden pillanatban bébiszitterkedni felette. Nem hülye, és képzetlennek sem mondanám. Igaz, hogy ez a mostani helyzet kihozhat belőle olyasmit, amitől égnek állna a hajam, de már bizonyította, hogy alapvetően lehet rá támaszkodni, és nem az a liszteszsák a nyakadban típus. Ettől függetlenül persze féltem őt. És éppen ezért magunkat is féltenem kell, mert tetszik vagy sem, be kell ismernem, hogy az ő érzelmi érintettsége mellett biztosan az én ítélőképességemet is elhomályosítja, hogy ő van itt, nem pedig bárki más. Az, hogy Sammy semmit sem tud erről, ebből a szempontból csak még veszélyesebb. Fogalma sincs, mire számíthat tőlem. Mit tennék meg a Rangerért. Halvány gőze sincs, és abban sem vagyok biztos, hogy nekem van. Annyi biztos, hogy sosem akartam még ennyire egyszerre két helyen lenni, hogy mindkettőjüket fedezhessem, és soha nem voltam még ennyire feszült és frusztrált egy rohadt vámpírfészek közelében sem. Már most tudom, hogy soha többet nem akarok velük együtt terepre menni.

A ház mögött egy dzsip parkol nyitott ajtókkal, gyakorlatilag majdnem teljesen telepakolva. Látszik, hogy sietve hagyta itt a helyet, bárki is tette bele plafonig a táskákat és dobozokat. Valószínűleg meghallotta az Impala motorját, és azonnal elbújt. Vagyis bármikor a nyakunkba ugorhat.